Tarkő
Tarkő, a kis jó tündér királyné,
Hosszu könynyel virrasztott várában,
Arcza halvány lőn bús szégyenétől,
S majd hogy meg nem halt gyalázatában.
Észrevette búját hőn szerette,
És igy szóla felhevült kebellel:
Hagy föl, szépem, gyászos bánatiddal,
Hagyj föl, kedves, a hosszu keservvel.
Megnövék már, önállásu lettem,
Szándékomnak más nem áll útjába:
Esküdjünk meg, legyünk nő s férj ketten,
Kérjünk áldást szívünk hajlamára.
Értted égtem, értted olvadoztam,
Felserdülve ifju szép koromra;
Mindig forró szivvel vágyakoztam
Angyal-arczu tündér birtokodra.
Tarkő ifja meleg vallomását
Lángoló szív- s érzéssel fogadta;
Nem titkolta keble vágyódását,
S igen szavát nagy örömmel adta.