Detonáta

Olvasási idő: 2 Perc Ha e világ az isten temploma, A Detonáta benne orgona: Ez órjás orgonának sípjai Felhőt verő bazalt oszlopai. A messze nyúló hegylánczolatok A nagy templomhoz méltó karzatok; S az ormokon zugó szél zengzete, A természet vallásos éneke. *** Midőn az óriások nagy hada Megtámadá Erdély tündéreit, És várat vár után lerombola, Le a tündér-haza fénytermeit: A tájon hol most Lupsa falva áll, Tanyát vere egy óriás vezér; Vad-állat volt ez ha tündért talált, Az hasztalan esenge életért. A tündér-nép élő lakóinak Ezen vezér nagy borzadalma volt, Ők a bérczek közé vonultanak, De e miatt nem nyughattak seholt. Az óriásnak volt egy hős fia, Erőben dús, de szívben is nemes, Sok harczokon a bátor dalia Lett hősi hírre érdemes. Most itt lakott a győzelem után. De a magányt megunta szerfelett, Megszokta a bajt s küzdést a csatán, Vadászni kezdé az ősz bérczeket. A szenvedély ragadta mint az ár, Ha szólt kutyája s kürtje harsogott, Ha rohanó belénynyel bajra szállt, Csak ilyenkor ért egy egy jó napot. Dalkárnak hitták ezt a bajnokot, Szép volt, feszültek arcza ízmai; Sok óriás leányt meghóditott, Bár senkit sem kivánt hoditani. Kedvese csak a kard s tegez vala, Szerelme tárgya a levente név; Nem ismeré, nem érezé soha Mi a kebelben a szerelmi hév. Egykor a mint vadászva mind tovább Ragadta őt a vívó szenvedély: Lakától messze, elzárt tájakon, Borult reá a felhő lepte éj. Fáradtan dült le, és kutyáival Enyelgve a homályban megpihent, Midőn közel egy gyenge tűzsugár Mint bolygó fény előtte megjelent. A fény után szelid szép hárfahang Ragadta meg az ifju bajnokat, Hallott ezer hangot a harczokon, De nem soha ily édes hangokat. Felpattant, s arra tarta egyenest, Amerről őt a lágy dal ihleté, S kit láta ott? egy égi szellemet: Egy tündér-lány hárfáját zengeté. Alig repült egy kurta pillanat: Az ifju hős a lány előtt vala, A tündérhölgy rémülve felriadt, Ijedtség ült ki bájos arczira. Ne félj tündérlány, szólt az óriás, Nem bántalak, nem is vétél nekem; De termeted nyúlánk, mint tói nád, S gyönyörködik benned az én szemem. Tudod mikor a kürthang megriad, S a férfiban forrong a harczi vér: Szemed nem szól, s mégis pillantatod Hozzám mint a kürt hangja ugy beszél. Jó ifju, szólt a szép tündérleány, Te fáradott vagy, jöjj hozzánk s pihenj; Egy álom majd újult erőt adand, Ha megpihensz hajlékunk csendiben. Az óriásnak kedvesen esék A kellemes leány minden szava. Követte őt, de vágyok kergeték Minőket nem érzett soha. Az álom elfutá az ifju párt, Ily égető tűz közt ki alhatott? A szerelem, mint szétfolyó tűzár Lángszárnyival fölöttük átcsapott. Dalkár és Okna lángra gyultanak, Szerették egymást olthatatlanul; Ki volt az ifju párnál boldogabb? Szivök még tiszta volt, szerelmök új. Dalkár gondlepve tért szülőihez, És atyja megsejtette érzetét. Szeress fiu, igy szóla egykoron, Csak tündért ne, népünknek ellenét. Szakállára megesküdt ősz atyád, Hogy mindenütt, akit előtalál: Megöli a tündérek fajzatát, S a hősnek eske szent feltéte áll.