Jermak
S elkezdték szidni, átkozni Jermakot. Azt mondták: – Minek is hoztál bennünket ide? Lám, hányat megöltek már közülünk és hányat megsebesítettek. A végén még mindnyájan ittveszünk.
És sírva fakadtak.
Jermak pedig így szólt alvezéréhez, Iván Kolcóhoz: – Hát te, Ványa, hogyan vélekedel?
– Hogy én mint vélekedem? Ha nem ma hagyom ott a fogamat, hát holnap! S ha holnap se, akkor egy szép napon odahaza a kemence mellett fogok elpatkolni hasztalanul – felelte Kolco. – Én azt mondom, gyerünk ki a partra és rajta, egyenest a tatárnak, az istenfáját!
– Jól van, fiam, Ványa! – kiáltott fel Jermak. – Így is kell. Ej, ti meg, fickók, dehogyis vagytok ti kozákok! Anyámasszony katonái vagytok! Lám, csak vizahúst zabálni és tatár fehérnépet ijesztgetni, erre vagytok jók! Hát nem értitek? Ha meghátrálunk, végünk van; ha elhajózunk mellettük, végünk van; ha ittmaradunk, végünk van. Hová is tudnánk visszavonulni? Csak munka után édes a pihenés! Úgy van ez, fiaim, mint az egyszeri ember az ő erős kancájával. A hegyről lefelé menet elhúzza a terhét, a síkságon is csak húzza, de aztán, ahogy hegynek mennek, megmakacsolja magát, megfordul, gondolja, így könnyebb lesz. Fogott hát az ember egy karót és azzal püfölte a kancát. De a kanca megint csak megbokrosodott, toporzékolt és összetörte az egész szekeret. Kifogta erre az ember a lovat és megnyúzta. Húzta volna tovább a terhet, semmi baja nem esett volna. Így vagytok vele ti is, fiúk. Itt kell maradnotok, s egyenest a tatárra zúdulni.