Cseresznyefa, kivirított
– Lisztjéből lett homokjával, csúffá tett csúf ocsújával. Nagymérgemben elővettem, dirib-darab összetörtem, mindenestül elégettem.
Sóhaj sajog kebelében, könnye rezzen két szemében; kérve kérdi tőszomszédját, hová dobta, hová szórta szét a hamvát?
– Szemétdombom tetejére, igazándi ő helyére.
Ami hamu, nagygondosan összeszedi, selyemrongyba göngyölgeti. Készülődik zöld mezőre, árván álló cseresznyefa környékére.
Áll a nagy fa elhagyottan, elszáradtán, elszikkadtan; se levele hajtásának, se virága, se bimbója tar ágának.
Buddha lelke, bűvössége ereszkedik jámbor öreg ősz fejére; odainti, parancsolja fel a fára, útja szélén elhagyottan kókkadozó ág-bogára. Rajta kuksol nyugalomban, békességben, hamurejtő selyemronggyal jobbkezében; sorsán el-elgondolkozik, őseinek bálványához szívvel, hittel fohászkodik.