Újhold és a Denevérek

Olvasási idő: 3 Perc

Hegyek ormán fényesedik, ujjnyi Újhold félálmából ébredezik. Rizsesföldön, dombok alján, sziklafalak hasadékán, sűrű erdő sötétjében, mély barlangok legmélyében fel-felrebben szürkeszárnyú, vaksi szemű, bőrhártyájú. Azt hinnéd, hogy repülve jár, vélnéd, apró szárnyas bogár. Földi neve Denevérke, Újhold esküdt ellensége.

Újhold ajkán mosoly derül, mihelyt szürke ellenféllel szembe kerül. Mély odvából ha kiröppen, Újhold legott szembeszökken s ha sietvést eloldalog otthonába, Újhold legott rávilágít szeme pisla világára. Kísérgeti sötét útja sűrűségét, rá-ráhinti ezüstszála színezüstjét. Hadd káprázzék vaksi szeme, hadd pislogjon fénytől félő tekintete.

Derűs egy nap, alkonyatkor, szálló napnak leszálltakor kongnak, bongnak ércharangok, kigyulladnak száz lámpások. Denevérek lustán, lomhán éledeznek, álmaikból ébredeznek.

– Leszállt napunk, libbenjünk ki, fészkeinkből röppenjünk ki – szól az egyik szürkeszárnyú.

– Csak a Sarló ne fénylene, szórójával szemünkbe ne derengene – szól egy másik, tövig szürke lebernyegű.

Újholdacska, alig-alig harmadnapos, vándorútján vigyázatos. Felhők között csuszkál, bujkál, párázatán el-eluszkál, bambuszok közt kandikál ki, hegyek mögül kukucskál ki. Rámosolyog kékbe játszó tengerekre, rákacsintgat mély vizekre.

– Álomszuszék denevérhad, kiporolom plundrátokat, mind meggyujtlak benneteket s mindenestül odaégtek.

– Ó, te nyápic Hold-Sarlócska, felhők nyakát piszkálócska; mit is árthat szűkre szabott soványságod, éhenkórász sápadtságod?

Újholdacska restelkedik, sűrű felhők rejtekébe rejtőzködik. Kisvártatva leskelődve előbukkan, pukkadásos haragjában egyet dobban, odakiált röppengető Denevérnek, fénytől félő ellenfélnek.

– Bolond fővel el ne hidd ám, soványnak hogy marad formám. Nagyot növök én holnapra, még nagyobbat másodnapra; addig-addig gömbölyödök, nagy tányérrá míg nem növök. Jaj baj neked, lesz hadd el hadd, csúfos szódnak árát adhadd.

Jót nevetnek denevérek, nem hisznek ők locsi-fecsi szóbeszédnek.

– Újholdacska vézna sarló, derengése pislákoló, sápadozó – gúnyolódnak denevérkék. – Sokkal különb Nap-Istenke tüzes arca, fénylövelő ábrázata. Arra pedig példa nincsen, égen olyan mester sincsen, hogy egy sarlót, sovány sarlót tányérnyivá kerekítsen. Inkább arra legyen gondod, szél ne kapja el a kontyod.

– Hátha mégis csodamódra, egyik napról másik napra teltig telne sovány orcám, nagyra nőne két szemem, szám?

– Ha pufókra, jó vastagra dagad arcod, alázattal kérve kérjük bocsánatod.

– Nem addig a – mondja Újhold makacskodva – ha valóra válik a szóm, lesztek-é mind, egytől-egyig hűségtartó alattvalóm? Cselédeim, szolgálóim, hódolatos jobbágyaim?

– Azok leszünk – viszonozzák s esküszóval bizonyozzák.

– Jösztök ti még jobbágyszóra, köszönteni, alázkodni virradóra – s indul Újhold sértődötten kék ég felé, tornyosodó, égig futó hegyek megé.

*

Bíbor felhő kárpitjánál, mennyég fénylő kapujánál, hallgatódzik Esthajnalka, szálló estnek ragyogásos csillag-lánya.

– Denevérkék, oktalanok, szolgák lesztek megannyian, nem szabadok.

– Miért? – kérdik denevérkék megütődve.

– Nem Újholddal, a sarlóssal beszéltetek?

– Annak tettünk fogadalmat, ígéretet.

– Azok lesztek, Újhold szürke jobbágyai, Sarlócskának szófogadó szolgálói. Térdet, fejet neki hajttok, halaványka arca előtt imádkoztok.

Szót nem szólnak denevérek, nagytudatlan, gyámoltalan oduikba visszatérnek.

*

Másnap este lesvén lesték, Új-Sarlócskát nagy váratlan meglephessék. Kóbor felhő jött sietve, Újholdacskát szemük elől el-befedte.

– Nem megmondtuk, hogy Sarlócska ujjnyival se lehet többé nagyobbacska? – szól az egyik.

– Se nem nő meg, se nem hízik – hagyja helybe locsi-fecsi egy második.