A zarándok és az Isten angyala
– Hát miért nem akarsz velem utazni? – kérdezte a társa.
– Azért, mert tovább nem tudom nézni gonoszságaidat. Megölted a jószívű gazda fiát, a másiknak elloptad a kedvelt poharát s odaajándékoztad annak a rossz embernek, ki a disznópajtában adott éjjeli szállást. Most meg a vízbe taszítottad azt a becsületes embert, pedig szerencsés jónapot kívánt.
– Várj csak egy kicsit – szólt az útitársa – ha még neked áll feljebb! Hát te mit tettél? Zarándok létedre elnézted, hogy az egyik ember megölje a másikat és nem szóltál, mert féltél, hogy betörik a fejed. Zarándok létedre nem tudtad bevárni a bűn büntetését, hanem világi életre adtad magadat. Tudd meg, hogy én az Isten angyala vagyok. Tudom az embernek jövendő életét s aszerint cselekszem. Annak a jószívű gazdának azért öltem meg egyetlen fiát, mert szülei elkényeztették volna s lett volna belőle akasztófára való gazember. Ezerszerte több keserűséget okozott volna életével, mint okozott halálával. Annak a másiknak azért loptam el az ezüst poharát, mert elrészegesedett volna, annyira szeretett ivogatni belőle. De így eltökélte magát, hogy többet nem iszik. Annak a vén gazdának pedig azért ajándékoztam a lopott ezüst poharat, hogy kapjon bele az ivásba s igya meg mindenét. Mert az olyan embernek nem való a gazdagság, aki nem könyörül a szegény utasokon. A pallóról pedig azért taszítottam vízbe ezt a becsületes forma embert, mert éppen akkor indult a gonoszság útjára. Ezt legalább megmentettem a kárhozattól. Te is térj vissza kicsi házikódba s ne siettesd a jó Istent, mert ő szent kegyelme nem késik soha az igazságosztással. Ezt mondván az angyal, fényes lángszekéren felszállott az égbe.