Szerencse és az Áldás

Olvasási idő: 4 Perc Volt egyszer egy földhöz ragadt szegény ember. Mindennap kötött egy hát seprűt, elvitte a városba s úgy éldegélt a feleségével egyik napról a másikra.

A város végén ácsorgott a Szerencse és az Áldás. Vetélkedtek, hogy melyik a hatalmasabb, melyik tud több jót csinálni. Mikor éppen legerősebben vitatkoztak, odaért a szegény ember egy jó hát seprűvel. Azt mondja az Áldás:

– Tegyünk próbát; itt jő egy szegény seprűkötő ember. Ha én akarom, több seprűt nem hoz a vásárra.

– Jól van – mondja a Szerencse – aztán én is próbálok egyet. Az lesz a hatalmasabb, amelyik gazdagabbá teszi a szegény embert. Majd meglátod, hogy én nyerek, mert a szegény ember a te ajándékod után is köt seprűt, de az enyém után hat ökörrel hordat a városba búzát, maga pedig paripán kevélykedik a szekér után.

Megszólítja az Áldás a szegény embert s azt mondja neki:

– No szegény ember, már elég ideje, hogy hordod a seprűt. Megsajnáltam sanyarú életedet; adok hát neked száz forintot, de többet aztán meg ne lássalak seprűvel.

A szegény ember szépen megköszönte az ajándékot. A seprűkön túladott nagy szorgosan s azzal hazaindult, örvendezve a sok pénznek, amennyi még a nagyapjának sem volt soha. A feleségét azonban nem találta és mert nem volt egy istenadta jó zárós helye, a pénzt a korpás ládába tette, maga pedig elfutott az erdőre, hogy fát hozzon, hadd legyen mivel a felesége legalább vizet melegítsen.

Ezalatt hazakerült a felesége. De hogy nem volt amiből ebédet készítsen, hirtelen felmérte a korpát, szaladt a szomszédba egy szűcs mesteremberhez s a korpán puliszkalisztet cserélt. Mire ura hazatért, már kész volt a puliszka. Mikor jóllakott, megyen a korpás ládához, hogy kivegye a száz forintot. Hát bíz ott nem volt se korpa, se pénz.

– Hé asszony, hol a korpa?

– Azon biz én puliszkalisztet cseréltem a szűcsnél – felelt az asszony.

– De hát a száz forintot hová tetted?

– Volt is kendnek száz forintja – pattogott az asszony – nem hogy kendnek, de még a nemzetségének sem.

Szóból szó lett, a szegény embert elfogta a bosszúság, előkapta az ostort és ostorszónál indította a feleségét a szűcshöz.

– Kiesett az eszetek kereke? – kérdezte a szűcs, mikor a száz forintot követelték – hiszen te magad öntötted a csávába a korpát!

Mit volt mit tenni, pénz nélkül oldalogtak haza s a szegény ember ismét csak kiment az erdőbe, kötött egy hát seprűt s avval elindult a városba. A Szerencse már messziről meglátta s így kezdett incselkedni az Áldással:

– Nézd csak, nézd, Áldás! ahol jön a szegény ember egy hát seprűvel.

Az Áldás nagyon megharagudott, elébe ment a szegény embernek:

– Hogy mer kend seprűt hordani?

Ez elbeszélte, milyen szerencsétlenül járt a száz forinttal.

– No – mondja az Áldás – adok még százat, de többet meg ne lássalak seprűvel.

A szegény ember nagy örömmel hazasietett, de a feleségét most sem találta otthon. Hamarjába a hamvas fazékba dugta el a pénzt. Kiment fáért az erdőre, mialatt a felesége is hazakerűlt a szomszédból. Egy csipetnyi liszt sem volt a háznál. Kapta a hamvas fazekat, futott vele a tímárhoz s puliszkalisztet cserélt rajta. A gazda, mikor jól hozzálátott a puliszkához, gondolta magában, hogy előveszi a pénzt, hadd lásson a felesége is nagy összeget. De bizony se hamunak, se pénznek se híre, se hamva.