A zarándok és az Isten angyala

Olvasási idő: 4 Perc Egy gazdag embernek igen-igen sok szép báránya volt. Kihajtatta kicsi szolgájával a rétre, hogy legeltesse ott. De meghagyta, hogy a bárányok s a feje!… úgy viselje gondjukat. Amint a kis legény a bárányok mellett furulyázgatott, arra jött egy hetyke legényke s addig kötekedett a kis juhászbojtárral, hogy ez botjával úgy fejbe teremtette, hogy a kötekedő legény nyomban szörnyet halt. Megijedt a kis bojtár, széttekintett, hogy nem látta-e valaki, aztán egy árokba temette a holttestet. Mikor este hazament a bárányokkal, hiányzott egy közülük.

A gazdag ember a fiát elküldötte a kis juhászbojtárral, hogy keressék meg az elveszett bárányt. De mikor semmiképpen a nyomára nem akadtak, rátámadt a gazda fia, hogy bizonyosan megette, s úgy megütötte botjával, hogy még egy jajszót sem kiálthatott, szörnyű halált halt. Gondolta a gazda fia: Úgysem lát senki az ég alatt, eltemetem egy árokba. El is temette éppen abba az árokba, hol a másik legényke feküdt.

Azonban mind a két gyilkosságot látta egy zarándok. De mivel a fiú apja gazdag ember volt, nem mert törvényre menni. Gondolta, hogy úgyis hiábavalóság, a gazdag ember kipörli az életből. Imádságra adta hát magát s három egész esztendőn át folyvást azért imádkozott, hogy az Úristen alázza meg a gazdag embert, hogy ő aztán félelem nélkül jelenthesse fel. De az Isten nem hallgatta meg a zarándok imádságát; a gazdag ember még gazdagabb lett három esztendő lefolyásában. Arra határozta magát ekkor a zarándok, hogy ő bizony többé egy szót sem imádkozik hiába, hanem világi életet él ezután. Miért imádkozzék ő többet, mikor az Isten a gonoszokat áldja meg s az Istenes emberről megfeledkezik?!

Elhagyta kicsi házikóját s elindult a világba. Túljárt már hetedhét országon s egy emberre talált, aki egy nagy tűz mellett heverészett. Letelepedett ő is a tűz mellé s ott elbeszélte, hogy mily járatban van.

Azt mondja a másik ember:

– Én is olyan kegyes életet éltem, mint te, de hogy láttam a rosszak boldogulását, a jók sanyarú életét, eltökéltem magam, hogy többé nem kegyeskedem, hanem élek, ahogy Isten más teremtése.

Barátságot fogadtak egyszerre s virradatkor elindultak ketten. Estére beértek egy faluba s a legelső jobb külsejű háznál szállást kértek éjjelre. A gazda, kinek szép felesége volt s egyetlenegy fiacskája, azt mondta: Istené a szállás! – és még vacsorára is meghívta vendégeit. Azután ágyat vetettek nekik s egymásnak nyugalmas jóéjtszakát kívánva, lefeküdtek, elaludtak.

Mikor már mindenki első álmában volt, felkelt a zarándok útitársa s egy késsel elvágta a gyermek nyakát. Azzal felkeltette a zarándokot és szép suttyomban tovább utaztak.

Másnap estére más faluba értek, s ott is találtak egy jószívű gazdára. Ez nemcsak szállást adott, hanem jó vacsorát és bort, annyit, amennyit csak meg győztek inni. Volt a gazdának egy szép ezüst-pohara s vendégeit mind abból kínálgatta. Biztatta, csak igyanak abból a pohárból, ő is mindig abból iszik s más poharat még a szájához sem venne. Lenyugodtak a jó boros vacsora után. De a zarándok társa csak azt várta, hogy a gazda hortyogni kezdjen. Leakasztotta az ezüst-poharat a szegről, azzal keltette a zarándokot, hogy tovább egy házzal!