A zarándok és az Isten angyala
Mentek, mentek, sokáig vándoroltak, míg egyszer egy faluban rájuk esteledett. Hát egyszer csak olyan esős idő támadt, olyan sötétség kerekedett, hogy fejszét lehetett volna akasztani rája. Bekérezkednek egy házhoz. De a gazda kikiáltott: A szomszéd jobb ember, mint én! Mennek a szomszédhoz, az is éppen azt kiáltotta. Rendre fogták a házakat, de mindenütt kifizették, hogy: A szomszéd jobb ember, mint én! A legutolsó házban azonban addig kunyoráltak, hogy a gazda, egy vén ember, beeresztette, de akkor sem a házba, hanem a disznópajtába. A vén gazda gondolta magában, hogy azok a gonosz, mérges disznók még darabokra szaggatják a két embert, s legalább másnap nem kell nekik kukoricát adatni. A disznók nem bántották a vándorokat és ezek csendesen aludtak reggelig. A zarándok társa ekkor megköszönte a szállást s a vén gazdának ajándékozta az ezüst-poharat jószívűségeért.