Az Angyalbárányok
– Igen is értem, mondta a kis fiú.
Mikor másnap a bárányokat mezőre hajtotta, az a szelíd kis bárány, a melyiket bátyjai maguk mellől elrugdostak, szüntelenül oldala mellett sündörgőzött, s hizelegve dörzsölőzött hozzá. A kis pásztor nagyon megszerette a báránykát, simogatta, czirógatta. Mikor a régi, rozzant hidhoz értek, a bárányok egymásután szépen átmentek a gerendán. De a kis fiu előre megijedt, hogyan tud ő majd azon átmenni?
A kis bárány biztatólag nézett rá s megszólalt:
– Ne félj, ne félj édes kis pásztorom! csak fogózkodjál gyapjamba, majd átvezetlek én.
A kis fiu megfogadta a bárányka szavát. – Gyapjába fogódzott s nagy vigyázva szerencsésen átment a hidon. A bárányok mindig mentek, mentek, ugy, hogy a kis pásztor nem győzött eléggé csodálkozni rajtok, mert se nem ettek, se nem ittak. Egy idő mulva egy kis kápolnához értek. A kápolna előtt megrázkódtak a bárányok s egyszerre mindenik egy-egy angyallá változott. – Ámult, bámult a kis pásztor, lekapta a kalapját s alig mert rájuk nézni. A bárányokból átváltozott angyalok mindnyájan a kápolnába léptek, s egy szép angyal, (az, a ki mint bárány a kis pásztor oldalához szegődött) őtet is bevitte. Az angyalok az oltár elébe térdeltek, egy pap ostyával és borral megáldoztatta őket, s a kis fiunak is nyujtott. A kis fiu ládikájába is tett egy ostyát, üvegcséjébe pedig szentelt bort. – Aztán kimentek mindnyájan a kápolnából. Az angyalok ujra megrázkódtak s ujra bárányokká változtak át. A fiucska levett kalappal ájtatosan ballagott utánuk. A rosz hidnál megint átsegitette az a szép kis szelid bárány, az a szép angyal. Hazaérkeztekor kérdi az öreg ember: