Az Angyalbárányok

Olvasási idő: 5 Perc Volt egy szegény asszonynak három fia, kik közül a két nagyobbik nagyon lusta volt. Elküldi az anyja a legnagyobbik fiát, keressen szolgálatot, mert már nincs egy betenni való falatjuk sem. – Nagy duzzogva utnak indult a fiu. Utközben találkozik egy öreg emberrel. – Hová igyekszel édes fiam? – kérdi az öreg ember. – Szolgálatot keresnék öreg apám uram, ha találnék valahol. – Akkor csak maradj mindjárt nálam! mondja a jószívű öreg ember. Én nálam csak három napig tart az esztendő. Nem lesz egyéb dolgod, csak egy juhnyájam van, azt kell mindennap a legelőre hajtanod; de ha megindulnak, mindenütt nyomukban járj, ne tereld őket vissza, csak menj mindig a merre ők vezetnek. Itt van egy kis ládika, ebbe hozz haza egy csomót abból a füből, a miből majd a bárányok legelnek; itt meg egy kis üveg, ebbe hozz abból a vizből, a miből isznak. Én mindennap megnézem, hogy micsoda füből esznek s miféle vízből isznak. A fiu megigérte az öregnek, hogy mindent rendin elvégez. Másnap reggel kihajtja a juhokat legelni. Ment a nyáj szépen magától a legelőre. Egy szelid kis bárány mindig a fiu oldalához szegődött, s néha-néha hozzá dörzsölé oldalát. A durva pásztor oldalba lökte szegényt, s káromkodott, hogy mért hányja bele a kullancsot. Nemsokára egy rozzant hidhoz értek, a minek se karfája, se deszkája nem volt, csak egy vagy két gerenda feküdt az oszlopokon. A bárányok egyenkint mind átmentek a rosz hidon; legutoljára maradt a legszelidebbik, s mintha biztatná pásztorát, hogy csak ő bele fogózkodjék egészen hozzáment, ránézett, hogy csak jőjjön vele. De a lusta fiu dünnyögve fordult vissza. „Hadd menjenek ezek a bolond állatok, ha ugy tetszik ő kelmeknek, én bizon nem akarok arról a rosz hidról lehemperegni.“ Darab idő mulva jönnek a bárányok szép rendben vissza s hazafelé tartottak. „No most mit csináljak? gondolá magában a fiu, micsoda füvet tegyek a ládikába, micsoda vizet az üvegcsébe, mikor ezek a bárányok egy harapást sem ettek, egy kanálnyit sem ittak?“ Kapja magát, tesz valami füvet a kis ládába, s merít egy forrásból az üvegcsébe, azzal indúl a nyáj után. – Kérdezi otthon az öreg ember: – No édes fiam, hát megjöttél a nyájjal? – Hadd lám, milyen füvet ettek, s milyen italt ittak? Odaadja a fiú a kis ládát meg az üveget. Az öreg ember a fejét csóválta. – Jaj fiam, te nem abból hoztál, a miből ezek ettek, ittak. Holnap majd csak abból hozz ám. Második nap ujra kihajtja nyáját a lusta fiu. Megint ugy tett, mint tennap. A szelid kis bárányt megint elkergette oldalától s nem ment utána a bárányoknak a hidon túl. Ott várta őket a hidfőnél míg vissza nem jöttek. Akkor azután ujra tett valami füvet a ládikájába, s a folyóról vizet merített az üvegcsébe, avval haza hajtotta a bárányokat, ugy se kellett azoknak egy harapás fű sem, s a vizre sem néztek rá. Az öreg ember megint csak a fejét csóválta. Harmadik nap is csak ugy tett a lusta pásztor, mint az első kettőn. Az nap este azt mondja neki az öreg ember, mikor hazaérkezett: