A halhatatlanságra vágyó királyfi.
Ecczör volt hol nem volt, hetedhét országon, még azon is tul, még az Operenczián is tul, bédőlt kemenczének kidőlt ódalába, vén asszony szoknyájának a hetvenhetedik ránczába volt egy fejér bolha, annak a köllős-közepibe volt egy fényös királyi város, a városba pedig lakott egy öreg-rend király, kinek volt egyetlen egy jóramenendő fia, – elég az hezza, hogy a király sokat remélt ebből a fiából, azér őtöt kitanittatta minden iskolai tudományokra, azután elküldötte külső országokra látni, hallani, tapasztalni. – Oda is országolt több esztendeig a királyfi, mig végre az apja kévánságára hazatelepödött; – de a királyfinak a sok járás-kelésbe egészen elváltozott a természete, gondolkodóvá és szomorkodóvá lött, – ezen az öreg király erősen megütődött, s gondolkodott, hogy mi lehet ennek a nagy változásnak az oka? de nem szólott senkinek felőlle, csak magába főzte, míg arra a gondolatra jött, hogy a királyfi bizonyosan szerelmös, azér olyan gondolkozó. Történt ecczör, hogy a király csak a királyfival ketten voltak a királyi rezsedenczia ebédlő szobájába, az öreg király kartőn fogta a fiát, bévezette az ódalszobába, a mely teli volt mindenféle szép leányi képekkel, s azt mondá a fiának: Te édes fiam, nagyon kedvetlenül viseled magadot; jó vóna, ha megházasodnál, lásd ebbe a szobába minden császároknak, királyoknak és fejedelmeknek leányaik le vannak festve, tetszésöd szerint választhatsz; a melyik leginkább szüved szerént való, azt hozom feleségűl neked, csak jobb kedvödet lássam. – Jaj édes király atyám, felelé a királyfi, se a szerelöm, se a házasság nem bánt ingömet, hanem az a gondolat szomorít, hogy minden emböröknek, még a királyoknak is ecczör meg kell halni; szeretném tehát olyan birodalmat födözni föl, a hol a halálnak nincs hatalma; el is határoztam magamba, hogy ha a lábam térgyig vásik is, addig menyek, míg ilyent találok.