A halhatatlanságra vágyó királyfi.
Csakhamar beért abba a városba, hol a hímvarró király küsasszony lakott, de alig ismert reá, annyira el volt változva, mönt sietve a királyi rezsedencziához, hát ott olyan csöndesség van, mintha senki sem laknék benne. Mönyön föl a kastély palotáiba, hát mikor a nappali szobába ér, ott találja a királyi kisasszonyt a varrójára búva s elaluva; szép csöndösön oda osonkodik, szólitsa, de nem felel; meghuzintja a gunyáját, de nem mozdul. Innen szalad abba a szobába, mely teli volt tűvel, hát egy tű sincs benne, az utósó varrótü is a király küsasszony varrójába belétörött, s avval a királyi küsasszony möghót. Csakhamar kapja az arany flaskóját, meglocsolja belőle a királyi küsaszszonyt, az éledözni kezd, ecczör feltartsa a fejit, megszólalik s legelőbb is azt mondja a királyfinak: jaj, édös barátom, be jó, hogy fölébrösztél, rég hogy aluszom, ugy lehet. De alhattál volna, mond a királyfi, míg a világ, ha föl nem támasztottalak volna. Ekkor a király küsasszony észrevötte, hogy ő meghót vót s a királyfi támasztotta föl, megköszöné igön szépön s jótétel helyibe jót igért.