A halhatatlanságra vágyó királyfi.
Az öreg király ügyeközött leuntatni fiát föltött szándékáról; mondotta neki, hogy az lehetetlen; elbeszélte azt is, hogy ő már ötven esztendeje, hogy királyja az országának, mindég megelégedve és bódogul élt s egyszörsmind ajánlotta fiának, hogy a királyságot is átadja neki, csak más kedvit lássa, s maradjon honnjába; de a királyfi állhatatos maradt föltételéhöz, másnap reggel kardot kötött az ódalára s útnak is indult.
Mikor több nap mulva kihaladt vólna az apja birodalmából, a mint möndögélt az úton, még messzire meglátott egy roppant nagy élőfát, – mintha a tetejibe egy nagy sas libegne; közelébb mene a fához, hát lássa, hogy egy nagy sas annak a nagy fának tetejibe levő ágait ugyancsak rugdossa, ugyan poszátoltak szerteszéjjel az ágak, – mikor elbámészkodnék rajta, a sas csak magát gondolja, leszáll melléje a királyfinak, körösztül bukkik a fejin, lösz belőle egy király, s azt kérdi a bámészkodó királyfitól: Te mit bámulsz öcsém? Hát biz’ én csak azt bámulom, – felelé emez, – hogy te miért rugdosod ezt a nagy fa tetejit. Erre a sas király azt mondja: Ládd-e, én arra vagyok kárhoztatva, hogy se én, se semmi hezzám tartozó zelletségöm meg ne halhassunk addig, valameddig ezt az élőfát innét tőstőből ki nem rugdosom vélle; de már este van, ma többet nem dógozom, hanem haza mönyök s tégödöt is, mint utazót, jószüvel látlak szegény házamhoz hálóba. A királyfi erre el is igérközék s együtt elsétáltak a saskirály rezsedencziájába, – hát a saskirálynak egy gyönyörüségös szép leánya vagyon, ki el is fogadta az apját s a vendég királyfit s azonnal asztalt terittetött s vacsorával ellátta. Vacsorálás közbe kérdé több szóváltások között a sas király az utazó királyfit, hogy mi czélja lenne utazásának? A királyfi pedig kinyilatkoztatá, hogy addig akar éppen utazni, hol olyan birodalomra talál, melybe a halálnak ne lögyön hatalma. No édes öcsém, – mondá a sas király – úgy éppeg jó helyen jársz; nem hallád-e, hogy addig rajtam, és a hozzám tartozóimon a halálnak semmi hatalma nincs, a mig azt a nagy fát tőstől, gyökerestől ki nem rugdalom; addig pedig eltelik 600 esztendő is. Kelj össze addig a leányommal, s itt nálam addig eleget élhettök. Jaj édös király bátyám uram! az mind jó volna; de 600 esztendő mulva csak meg kell halni, én pedig olyan helyet akarok fölfödözni, hol a halálnak soha se lögyön hatalma. A király kisasszony, is marasztotta, mert már jóformán megismerkedtek, volt; de semmiképen sem tudá őtöt maradásra birni. Végre hát, hogy minden emlék nélkül mégis el ne bocsássa, adott neki egy iskotoját, melynek a belső fenekén az ő képe volt lefestve, s azt mondá: No te királyfi! mivelhogy semmiképen sem maradál nálam vedd ezt az emléket! – ennek oly tulajdonsága van, hogy ha elfáradsz a fődön járásba, nyisd föl az iskotoját, nézz az én képömre, s a hogy gondolod ugy utazhatsz: ha tetszik a levegőben, ha ott igen élös lesz a levegő fuvása, a föld szinén, mint a sebös gondolat, vagy mint a sebös forgószél. A királyfi az iskotoját megköszöné, zsebibe tette, más nap búcsut vött a saskirály házától s utnak indult.