A halhatatlanságra vágyó királyfi.
Egy darabig ment az országuton; ekkor eszébe jut az adott gyürü; megforditja tehát azt az ujjába, s gondolja magában, hogy épen a világ végin lögyön. Behunyja szemit, s hát egy pillantásra, mikor a szemit kinyitja, egy pompás királyi város közepibe vagyon, megindul annak utczáin le és föl; lássa a sok csodálatos öltözetü s formájú emböröket, huszonhét féle nyelvön próbált velök beszélni, mert annyi nyelvet tudott a királyfi, de senki sem felelt egyre is. Megbúsul tehát, hogy mitevős lögyön itt, hol senkivel sem tud értekeződni. Addig jár-kel bújában, hogy ecczör egy olyan öltözetü emberre talál, milyent az ő országába szoktak viselni, megszólitsa a maga nyelvén, hát tud rá felelni; megkérdözi tehát legelőbb is, hogy miféle város ez; az ember megmagyarázza, hogy ez a kék király országának fővárosa; de maga a király meghót, hanem vagyon egy kedves szép királyi kisasszony, s az uralkodik hét ország fölött; mert más senki sincs az egész királyi nemzetségből. A királyfi meg volt elégödve a fölvilágositással, s kérdé az embert, hogy nem tudná-e a király rezsedencziáját megmutatni. – Jó szüvel – mondá az embör – s elvezette a királyfit a rezsedencziához, s ott elbucsuzék tőlle. A királyfi beindult a rezsedencziába, hát a királyi küsasszony a rezsedenczia garádicsára leülve, himet varr, s a királyfi is egyenesen neki indult; a királyi küsasszony pedig fölállott ülőhelyiből, s megesmerve a királyfit, hogy nem hétköznapi embör, fölvezette őt a rezsedenczia palotáiba, s ott urilag elfogadta. Több szóváltás után, hogy a királyi küsasszony megtudta a szándékát a királyfinak, kérte, hogy maradjon nálla s lögyön neki társa az uralkodásba; de a királyfi kijelentötte, hogy csak abba az országba akar megtelepödni, hol a halálnak nincs hatalma. Ekkor a király küsasszony kartőn fogta a király urfit, bevezette egy ódalszoba ajtajába, s hát annak a szobának a pádimentuma ugy teli van szurkálva varrótűvel, hogy csak egyet sem lehetne abba többet leszurni. No te királyfi, azt mondja ekkor a küsasszony – látod-e ezt a roppant sokaságu varrótőt? én arra vagyok kárhoztatva, hogy a míg ezt a sok tűt el nem használom, el nem váslalom a varrásba, addig sem én, sem semmi hezzám tartozó familiám meg nem halhatunk; addig pedig eltelik ezer esztendő; ha nálam maradsz, addig eleget élhetünk s uralkodhatunk. – Igen, de, mondja a királyfi, ezer esztendő mulva csak meg kell halni; én pedig olyan országot keresök, hol a halálnak soha hatalma ne lögyön. Eleget ügyeközött a himvarró király küsasszony leverni szándékáról a királyfit; végre is ez kijelentötte, hogy nem marad, hanem folytatja elkezdött utját. A király küsasszony ekkor a királyfi eleibe állott, s igy szólott hezzá: Mivel semmiképen nem tudlak megtartani, emlékbe fogadj el tőlem egy arany veszszőcskét, ennek olyan tulajdonsága löszön, hogy szorultság esetibe azzá változik, a mivé változtatni meggondolod. A királyfi megköszönte a király küsasszony adománnyát, azt a zsebibe rejtötte, avval búcsut vött tőlle, s utra indult ujból.