Vérrózsát hajt tenger vize
Magához tér nagysokára, alig rezzen szempillája. Sajog mellén vérző sebe, sóhajossá válik fojtott lélegzete. Végsőt rándít, nagyot lendít gyenge kezén, két kezével vérző keblén, Buddha arcát mély sebéből kiszakítja, halállávált dájmiónak odanyujtja. Arca egyre halaványul, hangja gyengül, szava halkul; végsőt rebeg haló hangja, végsőt suttog múló szava.
– Én egyetlen gyermekemet, én testemből lelkedzettet neveld hősnek, daliának, kettőskardú szamurájnak. Vándor lelkem vigasztaló örömére, Nippon földje nagy díszére.