Tél-Istenke szamócája
– Kertecskében ennyi termett.
– Hazug a szád, hazug a szód.
– Nem hazudtam, valót mondtam, ami termett, mind elhoztam.
Odaszól a magzatjának, szamócázó lánykájának:
– Induljunk el faluvégre, falun túlról messze rétre, friss szamócát szedegetni, nagyobbacska kosarunkat színig teletöltögetni.
– Nagy a hideg, ne menjetek, kárt tehet a tél bennetek.
Mostohája kapja magát, kikeresi nagy kosarát s megy a lánnyal, kisebbikkel, faluvégre, tündérföldi gyümölcsösre.
Szíve szorul Fehérkének, bajuk eshet szegénykéknek. Kipillantgat kis ajtaján, kikukkantgat kis ablakán s aggó szívvel lesi, várja, mikor jön meg mostohája. Siet ki a konyhájába, konyhájából rét útjára, út végéről zöld erdőre, térdig érő hómezőre. S amint nézeg, s amint kémlel szívdobogva szerteszéjjel, hát ó Buddha, utak szélén elterülten mostohája, oldalvást kis húgocskája. Ott nyugosznak egymás mellett megdermedten, elhagyottan, húsig, csontig megfagyottan.