Tél-Istenke szamócája
– Szamócára éheztem meg, be szeretnék egy-két szemet.
– Kerestetek, lelkem lányom – szól az anya, Hófehérkét odakintről maga elé parancsolja.
– Mit parancsol, édesanyám?
– Szamócára éhezett meg drága lánykám; egy-kettőre, láss utána, teljesedjék vágyódása.
– Édesanyám, télidő van, térdig érő hideg hóban nem terem meg kicsi bokra, nem piroslik a szamóca.
Mérges arccal, nagy haraggal:
– Pusztulj ki a hómezőre, szamócát hozz délidőre, delelőre.
Siet vissza konyhájába, konyhájából falun túlról rét útjára, rét útjáról, út végéről zöld erdőre, térdig érő süppedékes hómezőre. Hófehérke álomszemmel megy, mendegél, hideg a hó, bokán túl ér, fütyöl a szél s amint búsan eltünődik s árva sorsán emésztődik, égből hulló hirtelenbe ott terem egy agg emberke. Vállig omlik havas haja, kristálytiszta ezüstruha csillog rajta, néz a lányra szelíd szemmel, szól hozzája való szívvel, szeretettel: