Az őzike
A szép királynénak pedig – aki arany kacsa képében uszkált a tóban – sehogy se’ volt nyugta; mindig a kis fiu után ísett-vísett a lelke. Be is lopódzott egyszer a palotába, szépen megfürösztötte, bepólyálgatta a kis fiát, lefektette a bölcsőbe; azután odament az urához, azt végig végig siratta, de azt sirathatta, a nem ébredt fel, mert a gazdasszony álomport tett az ételébe. Legutoljára a kis öcscse, a kis őzike vaczkához ment:
– Élsz-e még kis öcsém?
– Élek bizony kis néném, arany kés torkomnak, arany bödöncze véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.
Második este megint csak elment a királyné arany kacsa képében. Megfürösztötte a kis fiát, végig-végig siratta az urát, de a’ megint nem ébredt fel, mert a gazdasszony megint álomport tett az ételébe. Legutoljára megint a kis öcscse, a kis őzike vaczkához ment.