Az aranyhajú herczegkisasszony
Ment aztán, mendegélt, hetedhét ország ellen, egyszer beért egy királyi városba. Nagyon el volt fáradva, meglátott egy palota előtt egy kőpadot, arra leült pihenni. Az a palota pedig a királyé volt, akkor is ott nézett ki a király az ablakon, meglátta a szép képpel a herczeget, azt gondolta, valami képáruló, gondolta, hogy megveszi tőle, leküldte érte az inasát, felhivatta. Felment a herczeg; a király kérdezte tőle, hogy miféle kép az? a herczeg elbeszélte, hogy az az ő testvérje, hogy most azért vándorol, hogy annak párját találjon, de még eddig bizon hiába esett minden fáradozása.
A király – aki még maga is csak legény volt, – amint meghallotta, hogy van olyan élő teremtmény az ég alatt, mint az a kép, mindjárt elhatározta, hogy ő azt veszi el, akár törik, akár szakad, ha fél országába kerül is. Meg is mondta a herczegnek is, hogy mit határozott magában, kérte mennyre-földre, hogy ne menjen most tovább, vezesse vissza őtet a maga országába, azután majd elmehet – nem bánja – feleséget keresni. Hajtott a herczeg a jó szóra, visszament a királylyal. Mikor a palotájához értek, akkor is ott sétált a gyönyörű kisasszony a kertben, az arany folyosó mindenütt folyt utána, a merre járt. A király amint meglátta, még jobban beleszeretett, odament hozzá, elmondta neki, hogy mi járatban van, elmondta, hogy még akkor megszerette, mikor csak festve látta. A herczegkisasszony is nagyon megszerette a szép királyfit, mert az is olyan szép volt, hogy ritkitotta párját, rá is állott az ajánlatára, mindjárt gyürűt váltottak; azután még egy darabig együtt mulattak, akkor a király elbucsúzott, elment; marasztalta ugyan a herczeg is, a kisasszony meg még jobban, de ő azt mondta, hogy már csak elmegy, elkészül a lakodalomra, meg násznépet is hoz; „mert úgy már csak még se’ esküdhetünk össze, mint két sátoros czigány, hogy lakodalmunk se legyen.“