Az aranyhajú herczegkisasszony
Örült a vén királyné mikor a herczeget elhurczolták, mert igy nem félhetett hogy kitudódjon a gonoszsága. „A fiam meg – gondolta magában – majd csak hozzá törődik a feleségéhez, soha se’ tudja meg, hogy e’ volt a szobalyány.“ Hej pedig a királynak nem kellett az uj feleség, se’ testének, se’ lelkének, vele élt ugyan, mert hitet mondott rá, azt pedig nem akarta megszegni, de azért nem volt felesége, mert soha meg nem csókolta, soha hozzá nem nyúlt, éjszaka is mindig kettőjök közé fektette a kardját.
A nyomorékká lett herczegkisasszonyt pedig vitte a viz szép csendesen lefelé. Egy öreg halász épen ottan körül halászgatott, egyszer érzi, hogy valami nagyot ránt a hálóján, megörült neki, hogy valami nagy hal akadt bele, húzza ki sebesen, hát egy emberformát lát benne, de vakon is, bénán is. Jó szívű ember volt az öreg halász, megszánta a szegény szerencsétlent, kihúzta a vizből, haza vitte a kunyhójába, vetett neki fűből jó puha ágyat, addig élesztgette mindenféle módon, mig lassanként életre jött, de még azután is soká beszélt félre, sírt, jajgatott, könyörgött álmában a vén királynénak: „Jaj ne vágják le a karom… ne szúrják ki a szemem… ártatlan vagyok én, nem tettem én semmi roszat!“ Az öreg halász tán maga sem tudta volna megmondani, hogy mikor sírt utoljára, de már erre úgy zokogott, mint a gyermek, biztatta a herczegkisasszonyt, hogy ne féljen, nem bántja senki; addig addig biztatgatta, mig utoljára eszére jött. Tudakolta hogy hol van, az öreg halász megmondta neki, megigérte, hogy ezután ő lesz az ő ápolója; a kisasszony elbeszélte az egész élete történetét, hogy ismerte meg a király? hogy indultak útnak? hogy tették nyomorékká? hogy vetették a vízbe? mindent, mindent a mi csak vele történt. Az öreg halász még jobban megsajnálta, megigérte neki, hogy ha meggyógyul, haza viszi a hazájába.