Agárdi

Olvasási idő: 3 Perc

– Hozzátok a vacsorát!

Korpaciberét hoztak, de éhesek voltak a cigányok, jól belaktak belőle.

– Hozzátok a többit! – kiáltotta Agárdi.

A szakácsné hozta a nagy tál töltött káposztát, a cigányok meg összenéztek.

– Úristen, miféle ember ez? Nemhogy ezt hozatta volna előbb! – és szinte szakadásig ették magukat.

– Jöhet a többi, ami még van! – kiáltotta Agárdi.

Hozták a finom szabógallért (derelyeféle), tele túróval, jól beszórva zsíros tepertővel.

– Úristen! – a cigányok csak sopánkodtak.

Agárdi hagyta, hadd rakják tele az ingük derekát tésztával, azok meg csak pislogtak:

– Jó lesz a rajkóknak!

– Na, hé, jóllaktatok-e? – kérdi Agárdi.

– Jóllaktunk, instáljuk, elég volt nagyon is!

– Ne hálálkodjatok! Hátravan még a kancsó bor, igyatok. Ha meg ittatok, táncoljatok, szeretem, ha jókedve van az embereimnek.

Ott várakozott három zenész, azok rároppantottak, emezeknek meg táncolni kellett, hullott a gelebükből (kebel) a szabógallér. Agárdi meg lekapott a szegről egy karikást.

– Né, azt a rézfán fütyülő mindenségit! Ti meg egészben eresztitek ki magatokból az ennivalót! Erre-arra, disznóadta!

Nyakuk közé csergetett a karikással.

A cigányok egymást taposva szaladtak kifelé a kapun, s mikor már az utca végén jártak, kiáltott csak utánuk:

– Hé, a pénzeteket meg itt hagytátok!

– Egyen meg véle a fene!