A vak király
Ugy tett a királyfi a hogy a róka mondta. Az inasát ott hagyta a tengerparton, maga felöltözött betyáros ruhába, elindult a palota felé. Nem ment egyenesen a palotába, hanem elkerült a kert alá; hát a mint oda ért, elállt szeme-szája, mert még a hátulsó sövénye is a kertnek mind csupa aranyból-ezüstből volt fonva. A mint kibámulta magát, bemászott szép csendesen a keritésen, szélylyel nézett a kertben, vigyázta, hogy hol látná meg az aranytollú madarat? De biz’ azt eleinte meg nem látta volna ha az orrához ütődött volna is, úgy elvette szeme-fényét a nagy csillogás-villogás; de hogy is ne! mikor minden fának ezüst volt a törzse, arany a galya, gyémánt a gyümölcse. Mikor aztán félig-meddig betelt a nézéssel, elindult a madarat keresni, meg is találta nemsokára, ott ugrált egy gyémánt kaliczkában, egy ágas-bogas arany fára felakasztva. A mint meglátta a királyfi, ment egyenesen érte, hogy levegye; nem volt magasra téve, felérte a földről is, nem kellett érte felmászni, hanem a mint vette volna -12-le a borjúszáju ing megakadt egy galyba, megrántotta; erre az egész kert megzendült, mintha ezer meg ezer haranggal harangoztak volna, a kertészek mindjárt ott termettek, megfogták a királyfit, vitték egyenesen a királygazdájokhoz: A király a mint nagy-sok beszéd után megtudta, hogy mi a baj, elkezdte szidni a királyfit.