A boltos három lyánya

Olvasási idő: 4 Perc Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy boltos, annak volt három olyan szép lyánya, hogy nem volt párjuk hét vármegyében, de mégis legszebb, legkedvesebb volt a legfiatalabbik, az apja is legjobban szerette. Lakott azon a vidéken, egy pusztán, egy gazdag gróf, a kihez az a boltos minden két-három hétben egyszer vitt ki mindenfélét a boltjából, a mi a háztartáshoz szükséges volt. Egyszer sok pénzt kapott ettől a gróftól, víg volt nagyon, mikor hazaért kedve kerekedett egy kicsit mókázni a lyányaival. Oda hívta őket maga mellé, tréfálódzott velök. Egyszer eszébe jutott, hogy valjon melyik szereti őtet ezek közül legjobban? Gondolta hogy legjobb lesz megkérdeni. – No kedves gyermekeim – szólalt meg – mondjátok meg nekem, szeretném tudni, melyitek hogy szeret engem? A legöregebbik mindjárt a nyakába borult, össze-vissza nyalta-falta: – Én úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-gyémántot. A középső is össze csókolgatta: – Én meg úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-aranyat. Csak a legkisebb nem szólt semmit, az nem borult a nyakába. – Hát te édes lyányom – kérdezi az apja – hogy szeretsz engem? – Én úgy szeretem édes apámat, mint a szép fehér sót. Nagyon megharagudott ezért a boltos, hogy hát őt a legkedvesebb lyánya csak úgy szereti mint a sót, a miből négy garasért egy fontot adnak! mondta a lyányának másolja meg a szavát, mondjon mást, de a lyány nem mondott, hanem még, – hogy látta hogy az apja haragszik, – kiment a szobából. Akkor a két öregebb testvér, a kik haragudtak a hugokra, mert szebb is jobb is volt mint ők, – ráestek az apjokra, hogy ezt még se’ tűrje szó nélkül, ez szörnyűség, hogy szemtől-szembe megmondja hogy a rongyos sónál nem szereti jobban, utoljára annyira tele beszélték a fejét, hogy behivatta a lyányát, megmondta neki hogy az ő szeme elől mindjárt pusztuljon, még látni se’ akarja, ha őtet csak úgy szereti mint a sót. Sírt-rítt a szegény lyány, de nem volt mit tenni, a nénjei is küldték, hogy csak menjen isten hirével, itt tovább nem tűrik, hát csak elment. Ment aztán mendegélt, egyszer beért egy nagy rengeteg erdőbe. Nem tudta a járást, félt bemenni az erdőbe, hogy eltéved, vagy megeszik a vadállatok, leült szegény az erdő szélén egy mohos fatőre, ott sírdogált keservesen. Amint ott sír-rí, oda megy egy vén asszony: – Ne sírj édes lyányom, tudom én hogy mi a bajod, majd segítek én rajtad. Látod itt ezt az útat? ezen menj egyenesen, ez átvezet az erdőn, amint kiérsz, találsz egy grófi palotát, az azé a grófé, a kihez a te apád is járatos; ott ülj le a kert keritése mellé, majd a kertészek meglátnak, bevezetnek. Többet aztán nem mondok. Evvel a vén asszony eltünt, a lyány pedig megindult azon az úton, a mit az mutatott neki. Ment-mendegélt, egyszer kiért az erdőből, meglátta a grófi palotát, oda ment a kert keritése mellé, leült a földre, elkezdett sirdogálni. Egy kertész épen ott kapálgatott belül a keritésen, az meghallotta a sírást, oda ment, kinézett a kerítésen, hát majd hogy meg nem ijedt, mikor a szép kisasszonyt meglátta; volt annak a grófnak egy szép legény fia, szaladt egyenesen ahoz, odahívta, hogy menjen csak, nézze, milyen szép kisasszony űl ott a kerítés mellett. A gróf úrfi oda ment, kinézett a kerítésen, amint meglátta a szép kisasszonyt, mindjárt halálosan beleszeretett, de meg az is őbele, elmondta neki, hogy hogy csapták el ártatlanul, hogy került ide, mindent a mi csak vele történt. A gróf úrfi vezette egyenesen az apjához, anyjához, elmondta nekik, hogy hogy került a lyány oda, utoljára hozzátette, hogy ő most már ezt, ha él, ha hal, feleségül veszi. A gróf meg a grófné eleinte tudni se’ akartak róla, mondták neki, hogy is gondolhat olyat, hogy mikor gróf és báró kisasszonyok közt válogathat, minden ujjára jut tíz, – ilyen szegény elcsapott lyányt akar elvenni; de a gróffi mind erre azt mondta hogy válaszszanak: vagy elveszi a lyányt, vagy megöli magát; úgy hát nagy sok beszéd után csak beleegyeztek. Mindjárt gyürűt váltott a -34-két fiatal, el is határozták, hogy egy hónap mulva tartják az esküvőt.