A néni meséje szelídített verebéről, a kis mitugrászról
Egy reggel aztán Mitugrász nem röppent ki a kosárkából; tollacskája nedves volt és éppúgy berzenkedett, mint a többi kisveréb, mielőtt meghalt. Nővérem nem mozdult el mellőle, ápolgatta őt: de a madárka nem akart se enni, se inni.
Három napig volt beteg, aztán elpusztult. Mikor megláttuk a halott madárkát, hátán fekve, égnek meredő lábacskáival, olyan keserves zokogásba törtünk ki mindhárman, hogy anyánk felszaladt megnézni, mi történt. Amikor odajött és meglátta az asztalon a halott verebet, megértette bánatunkat. Nővérem napokon át nem akart se enni, se játszani, egyre csak sírt.
A halott madárkát begöngyöltük legszebb rongyocskánkba, betettük egy fadobozba és egy kis gödröt ástunk neki a kertben, abba temettük. Azután egy kis sírhalmot emeltünk fölébe és rátettünk egy kövecskét.