A néni meséje szelídített verebéről, a kis mitugrászról
Fogtuk a verebet és elhajítottuk a fűbe. A fiókák csipogtak, fejecskéjüket nyújtogatták és tátogtak csőrükkel, de senki sem adott nekik enni.
Idősebb nővérem így szólt: – Lám, most már nincs anyjuk, aki enni adjon nekik; tápláljuk őket mi!
Megörültünk az ötletnek; vettünk egy kosárkát, kibéleltük pamuttal, majd fészkestül együtt elhelyeztük benne a fiókákat és fölvittük magunkhoz. Aztán kukacokat kapartunk ki a földből, és kenyeret áztattunk tejbe; ezekkel etettük a kisverebeket. A fiókák, miután jóllaktak, fejüket rázva tisztogatták csőrüket a kosárka oldalán és igen felvidultak.
Így etettük őket egész nap, és jókedvük nagy örömet okozott nekünk. Másnap reggel azután, ahogy belenéztünk a kosárkába, láttuk, hogy a legkisebb fióka holtan fekszik ott, lábacskájával a pamutba akadva. Kiemeltük a kosárkából a halott madárkát és kivettük belőle a pamutot is, nehogy a többi fióka is belegabalyodjon, s a kosarat most fűvel és mohával béleltük ki. De estére még két madárka hevert ott, tollat borzolva, tátott csőrrel; aztán szemük lecsukódott, s azok is elpusztultak.