A néni meséje szelídített verebéről, a kis mitugrászról

Olvasási idő: 3 Perc

Elbeszélés

A házunkban, az ablak zsaluja mögött egy veréb ütött tanyát és öt tojást rakott a fészekbe. Nővéreimmel megfigyeltük, hogyan hordja a szalmaszálakat és a pelyhecskéket egyenként a zsalu mögé, s miképpen készíti el fészkét. Mikor aztán tojást találtunk a fészekben, nagyon megörültünk. A veréb nem röpködött többe pihével és szalmaszállal a csőrében, hanem ott ült a tojásokon. Egy másik veréb – azt mondták nekünk, hogy az egyik a férj, a másik a felesége – kukacokat hozott a párjának és etette.

Pár nap múlva csipogást hallottunk a zsalu mögül és odaszaladtunk, hogy megnézzük, mi újság a verébfészekben; öt apró, csupasz fióka csipogott benne – nem volt se szárnyuk, se tolluk; sárga, puha csőröcskéjük és nagy fejük látszott csak.

Rendkívül csúnyának találtuk a verébfiókákat és már nem is örültünk nekik, de azért időnként odamentünk, hogy megnézzük, mit csinálnak. Az anya gyakran elrepült táplálékért és mikor visszatért, a fiókák csipogva tátották ki sárga csőrüket, s anyjuk odanyújtotta nekik az apró kukacokat.

Egy hét alatt a fiókák megnőttek és megtollasodtak; most már szebbek voltak, ettől kezdve megint gyakrabban nézegettük őket. Egy reggel, mikor odamentünk az ablakhoz, hogy megnézzük verebeinket, hát látjuk, hogy az anyaveréb holtan fekszik a zsalu alatt. Éjszakára, úgy látszik, a zsalun telepedett meg és ott elaludt; mikor azután reggel kinyitottuk a zsalukat, agyonnyomtuk.

Fogtuk a verebet és elhajítottuk a fűbe. A fiókák csipogtak, fejecskéjüket nyújtogatták és tátogtak csőrükkel, de senki sem adott nekik enni.

Idősebb nővérem így szólt: – Lám, most már nincs anyjuk, aki enni adjon nekik; tápláljuk őket mi!

Megörültünk az ötletnek; vettünk egy kosárkát, kibéleltük pamuttal, majd fészkestül együtt elhelyeztük benne a fiókákat és fölvittük magunkhoz. Aztán kukacokat kapartunk ki a földből, és kenyeret áztattunk tejbe; ezekkel etettük a kisverebeket. A fiókák, miután jóllaktak, fejüket rázva tisztogatták csőrüket a kosárka oldalán és igen felvidultak.

Így etettük őket egész nap, és jókedvük nagy örömet okozott nekünk. Másnap reggel azután, ahogy belenéztünk a kosárkába, láttuk, hogy a legkisebb fióka holtan fekszik ott, lábacskájával a pamutba akadva. Kiemeltük a kosárkából a halott madárkát és kivettük belőle a pamutot is, nehogy a többi fióka is belegabalyodjon, s a kosarat most fűvel és mohával béleltük ki. De estére még két madárka hevert ott, tollat borzolva, tátott csőrrel; aztán szemük lecsukódott, s azok is elpusztultak.

Két nappal később a negyedik kisveréb is meghalt, s már csak egyetlen fiókánk maradt. Azt mondták, hogy túletettük őket.

Nővérem keservesen megsiratta verébfiókáit, és a megmaradt kisverebet ő egymaga etette, mi csak néztük. Ez az egy kisveréb, amely megmaradt az ötből, vidám volt, egészséges és elevenen ugrándozott; el is neveztük Mitugrásznak.

Mitugrász még sokáig életben maradt, megtanult repülni és hallgatott a nevére.

Ha nővérem – egyébként elég gyakran – elkiáltotta magát: – Mitugrász! – a veréb odarepült hozzá, s megtelepedve nővérem vállán, fején vagy tenyerén, hagyta, hogy etesse őt.

Azután, mikor nagyobb lett, már maga szerezte meg táplálékát. Ott élt nálunk, bent a szobában; néha kirepült az ablakon, de mindig visszatért, és régi helyén, a kosárkában töltötte az éjszakát.