A néni meséje szelídített verebéről, a kis mitugrászról
Két nappal később a negyedik kisveréb is meghalt, s már csak egyetlen fiókánk maradt. Azt mondták, hogy túletettük őket.
Nővérem keservesen megsiratta verébfiókáit, és a megmaradt kisverebet ő egymaga etette, mi csak néztük. Ez az egy kisveréb, amely megmaradt az ötből, vidám volt, egészséges és elevenen ugrándozott; el is neveztük Mitugrásznak.
Mitugrász még sokáig életben maradt, megtanult repülni és hallgatott a nevére.
Ha nővérem – egyébként elég gyakran – elkiáltotta magát: – Mitugrász! – a veréb odarepült hozzá, s megtelepedve nővérem vállán, fején vagy tenyerén, hagyta, hogy etesse őt.
Azután, mikor nagyobb lett, már maga szerezte meg táplálékát. Ott élt nálunk, bent a szobában; néha kirepült az ablakon, de mindig visszatért, és régi helyén, a kosárkában töltötte az éjszakát.