Oda a millió!

Olvasási idő: 6 Perc

—Hallja-e, nótárius uram, miféle csacsija van magának? Földig lóg le róla a lába! (Tudniillik a jegyző meglehetősen nyurga ember vala.)

A jegyző sunyított:

—Tudja, főuram, Jézus Krisztusnak sem derogált a csacsi; és mégis jobb, ha magam ülök rajta, mintha megfordítva volna.

Azután nekifogtak annak, „amiből éltek”;—tudniillik a kártyának—és csudák csudájára mindjárt az első „kasszát” a jegyző söpörte be.

Besöpörte a másodikat és a harmadikat. Megnyerte a negyediket, az ötödiket.

Amikor a hatodik, hetedik, nyolcadik is hozzá vándorolt, akkor már mindenki babonát, ördöngösséget, huncútságot, gonosz lélekkel cimborálást stb. emlegetett. Még a főúr is mintha egy kicsit veszített volna nagy hidegvéréből. Nem kritizált ugyan, nem heveskedett; de ümmögött és csóválta a fejét.

Mindez semmit sem használt. A jegyző csak nyert, nyert, mintha fizették volna érte. Utoljára több volt már előtte száz forintnál. (Akkoriban még forintban beszéltünk.)

Ekkor a lelke fenekén egy titkos hang szólalt meg és nem hagyott neki többet békét. A hang ezt sugdosta:—Kelj fel! Szedd a sátorfádat és menj haza! Szökjél meg, mert ha itt maradsz, visszaveszítesz mindent!…

A bekvaterkázott jegyző fel is kelt; de annyi esze volt, hogy a tervéről egy árva hangot sem szólt. Csak kikivánkozott egy kicsit, ami ellen elvégre is senkinek sem lehetett kifogása.

Kiment és kissé bizonytalan lépésekkel botorkált le az istállóba, ahol a lova volt. A ködmönét nagy bölcsen, szintén magával vitte.

Sebtében maga nyergelt; még csak segítséget sem: hívott, hogy meg ne súghassa valaki odabent, hogy szökik.

Amikor nagynehezen felkapaszkodott a lovára, az minden biztatás nélkül elindult vele hazafelé.

Szelid, alázatos, báránytermészetü lovacska volt, a mindenbe belenyugvó fajtából. Nyugodtan lépdelt s a jegyző úgy érezte magát rajta, mintha karosszékben ringatnák. Lassankint el is bóbiskolt. Először behunyta az egyik szemét, azután felváltva a másikat; azután időnkint mind a kettőt is.  Eközben folyvást hallotta a ferbli-jelszavakat, avizókat, kommandókat: „mi a vizi?!…” „besszer”! „rebesszer”!—„hivok”! „blindre! megadom! mije van”?!

Mindig őneki volt legtöbbje félálmában is és mindig elvitte a kasszát;—olvasta a sok nyereséget: tíz, húsz, száz forint, ezer forint, egy millió forint!… No, ez már valami!…

Erre maga is megijedt, felriadt.

Ohó, ni,—az imént olyan jó csöndes idő volt most pedig fúj a szél és mintha havaznék! Dehogy! Csak a zuzmarát verdesi le a fuvalom az útszéli fákról s annak a jégmorzsái csapkodják szemközt.

Ettől ugyan még lehetne egy kicsit bóbiskolni. Hisz olyan szépeket álmodott az imént. Megpróbálta,  hátha folytathatná. A milliónál hagyta volt el; most lehunyt szemmel mormolta magában:—egy millió, egy millió, éppen egy kerek millió!… Farkas!—ordított fel hirtelen, minthogy valami veszett morgást hallott álmában.

A szelid lovacska is megzavarodott a bősz kiáltástól és amit még sosem tett, elkezdett forogni, ágaskodni.

A nótárius tágra meresztette a szemét, de semmit sem látott. Horkoltam álmomban és azt gondoltam  farkasmorgásnak;—állapította meg a saját vígasztalására; azután megnyugodva sarkantyúzta meg a lecsendesült lovacskát, amely újra visszaesett békés szamártürelmébe.

A szél csakugyan feltámadt és egyre söpörte a jégmorzsákat a fákról. A jegyző már vágyott volna az útja végére, de bizony az még sehol sem volt. Addig még lehetne tán egy verset bóbiskolni. Vagy nem?!—Csak azért sem?!… Hát jól van: nem!—és éppen ezért: igen. Az ember ilyenkor fölteszi magában, amit akar, de csak azt cselekszi, amit lehet.

A nótárius nem akart aludni és máris megint aludt. Álomképzetei zagyvák és kalandozók voltak. Érzései különösek, földöntúliak.

Ugy érezte, mintha hullámok sodornák; a szél is taszította; már nem hasogatta az arcát. Közben a muskotály illatát szimatolta. Ej, be jó finom borai is vannak a kasznár úrnak…

Jó ideig tartott ez, amikor végre valóságos kutyaugatásra riadt fel. Hálaistennek, csakhogy itthon vagyunk!—mormolta fennhangon.

Amikor a lova az istálló előtt megállott s felnyeritett, a jegyző letoppant róla. A kutyák majd megették; ott hörögtek, vicsorogtak körülötte, amíg szorongó káromkodására valami rekedt hang el nem parancsolta őket onnan.

—Ki maga?—kérdezte a jegyző meglepetve.