Nagybátyám így beszélt a lovaglásáról
– Majd lovagol, úrfi, de most szálljon le róla.
Megsértődtem s így feleltem:
– Hogyisne! Még nem is lovagoltam! Nézd meg, hogy fogok vágtatni tüstént! Csak adj egy erősebb ostort, azzal tűzbe hozom!
Akkor a szolga megcsóválta a fejét és így szólt:
– Jaj, úrfi, nincs magában semmi könyörület. Miért hozná tűzbe? Hiszen húszesztendős. Elcsigázott ló, liheg is, öreg már az állat. De még milyen öreg! Mint Pimen Tyimofejics. Ha felülne Tyimofejicsra, ugye, őt aligha hajtaná meg az ostorral? Mondja, őt sem sajnálná?
Pimenre kellett gondolnom, s szót fogadtam a szolgának. Leszálltam a lóról, s amikor megláttam, milyen izzadt az oldala, hogy zihál a két orrlyuka s hogy lengeti kopott farkát, megértettem, milyen nehéz napja volt ma. Én pedig azt hittem, hogy éppen olyan jókedve van, mint nekem. Úgy megsajnáltam Voronokot, hogy megcsókoltam a megizzadt nyakát, s bocsánatot kértem tőle, amiért annyit ütöttem.