Nagybátyám így beszélt a lovaglásáról

Olvasási idő: 2 Perc

Volt nálunk egy nagyon öreg ember, Pimen Tyimofejics. Kilencven éves volt. Unokájánál élt, teljes tétlenségben. Meggörbült a háta, bottal járt és nagyon lassan lépegetett. Foga már egy sem volt, ráncos volt az arca. Reszketett az alsó ajka; mikor járt és beszélt, mammogott a szája, de nem lehetett megérteni, mit mond.

Mi négyen voltunk testvérek, s mind a négyen szerettük a lovaglást. De egy szelíd hátaslovunk sem volt. Egyetlenegy öreg lovon engedték, hogy lovagoljunk; ezt Voronoknak hívták.

Egyszer anyám megengedte, hogy lovagoljunk egyet, s mind a négyen bementünk az istállóba a szolgánkkal. A kocsis megnyergelte nekünk Voronokot, s először a legidősebb bátyám ült fel a lóra. Sokáig lovagolt a szérűn, s a kert körül, s amikor visszaérkezett, odakiáltottunk:

– No, most vágtass egyet!

Bátyám a lábával és az ostornyéllel megbiztatta Voronokot, s a ló elvágtatott mellettünk.

A legnagyobbik után a második bátyám ült fel Voronokra. Ő is sokáig lovagolt, s ő is meghajtotta az ostor nyelével, s a hegy alól felvágtatott. Még szeretett volna lovagolni, de a harmadik bátyám már kérte, engedje, hogy lovagoljon ő is. Ő is lovagolt a szérűn; megkerülte a gyümölcsöst, belovagolt a faluba, s gyorsan felvágtatott a hegy alól az istálló felé. Amikor hozzánk érkezett, Voronok már zihált, a nyaka s a lapockája megsötétedett a verejtéktől.

Mikor reám került a sor, el akartam képeszteni bátyáimat, meg akartam mutatni, hogy milyen jól lovagolok, s elkezdtem ütni Voronokot teljes erőmből, de Voronok nemigen akart az istállóból kimozdulni. S bárhogy is ütöttem, nem akart vágtatni, lépésben ment s közben vissza-visszafordult. Megharagudtam a lóra, és teljes erőmből elkezdtem csapkodni ostornyéllel, lábbal. Ott is megcsapkodtam, ahol a legérzékenyebb szokott lenni, de eltört az ostor nyele, s a csonkjával elkezdtem a fejét verni. De Voronok nem akart vágtatni. Akkor megfordultam vele, odamentem a szolgához és erősebb ostort kértem. De a szolga így szólt:

– Majd lovagol, úrfi, de most szálljon le róla.

Megsértődtem s így feleltem:

– Hogyisne! Még nem is lovagoltam! Nézd meg, hogy fogok vágtatni tüstént! Csak adj egy erősebb ostort, azzal tűzbe hozom!

Akkor a szolga megcsóválta a fejét és így szólt:

– Jaj, úrfi, nincs magában semmi könyörület. Miért hozná tűzbe? Hiszen húszesztendős. Elcsigázott ló, liheg is, öreg már az állat. De még milyen öreg! Mint Pimen Tyimofejics. Ha felülne Tyimofejicsra, ugye, őt aligha hajtaná meg az ostorral? Mondja, őt sem sajnálná?

Pimenre kellett gondolnom, s szót fogadtam a szolgának. Leszálltam a lóról, s amikor megláttam, milyen izzadt az oldala, hogy zihál a két orrlyuka s hogy lengeti kopott farkát, megértettem, milyen nehéz napja volt ma. Én pedig azt hittem, hogy éppen olyan jókedve van, mint nekem. Úgy megsajnáltam Voronokot, hogy megcsókoltam a megizzadt nyakát, s bocsánatot kértem tőle, amiért annyit ütöttem.

Azóta megnőttem, s mindig sajnálom a lovat, s mindig eszembe jut Voronok és Pimen Tyimofejics, mikor látom, hogy lovat kínoznak.