Nagybátyám így beszélt a lovaglásáról
Volt nálunk egy nagyon öreg ember, Pimen Tyimofejics. Kilencven éves volt. Unokájánál élt, teljes tétlenségben. Meggörbült a háta, bottal járt és nagyon lassan lépegetett. Foga már egy sem volt, ráncos volt az arca. Reszketett az alsó ajka; mikor járt és beszélt, mammogott a szája, de nem lehetett megérteni, mit mond.
Mi négyen voltunk testvérek, s mind a négyen szerettük a lovaglást. De egy szelíd hátaslovunk sem volt. Egyetlenegy öreg lovon engedték, hogy lovagoljunk; ezt Voronoknak hívták.
Egyszer anyám megengedte, hogy lovagoljunk egyet, s mind a négyen bementünk az istállóba a szolgánkkal. A kocsis megnyergelte nekünk Voronokot, s először a legidősebb bátyám ült fel a lóra. Sokáig lovagolt a szérűn, s a kert körül, s amikor visszaérkezett, odakiáltottunk: