Nagybátyám így beszélt a lovaglásáról
– No, most vágtass egyet!
Bátyám a lábával és az ostornyéllel megbiztatta Voronokot, s a ló elvágtatott mellettünk.
A legnagyobbik után a második bátyám ült fel Voronokra. Ő is sokáig lovagolt, s ő is meghajtotta az ostor nyelével, s a hegy alól felvágtatott. Még szeretett volna lovagolni, de a harmadik bátyám már kérte, engedje, hogy lovagoljon ő is. Ő is lovagolt a szérűn; megkerülte a gyümölcsöst, belovagolt a faluba, s gyorsan felvágtatott a hegy alól az istálló felé. Amikor hozzánk érkezett, Voronok már zihált, a nyaka s a lapockája megsötétedett a verejtéktől.
Mikor reám került a sor, el akartam képeszteni bátyáimat, meg akartam mutatni, hogy milyen jól lovagolok, s elkezdtem ütni Voronokot teljes erőmből, de Voronok nemigen akart az istállóból kimozdulni. S bárhogy is ütöttem, nem akart vágtatni, lépésben ment s közben vissza-visszafordult. Megharagudtam a lóra, és teljes erőmből elkezdtem csapkodni ostornyéllel, lábbal. Ott is megcsapkodtam, ahol a legérzékenyebb szokott lenni, de eltört az ostor nyele, s a csonkjával elkezdtem a fejét verni. De Voronok nem akart vágtatni. Akkor megfordultam vele, odamentem a szolgához és erősebb ostort kértem. De a szolga így szólt: