Miklós vitéz
– Már hozzáláttak a dolgukhoz a fiúk – szólt örvendve a király, amint a csillagot meglátta.
Miklós újra tovább indult testvéreivel, akik hegyen-völgyön hűségesen követték anélkül, hogy tudták volna, hová mennek. Végre tizenkét nap és tizenkét éjtszaka múlva egy ezüst hídhoz érkeztek.
– Itt talán megint pihenünk egyet – mondák a fáradt testvérek. – Jól van! – szólt Miklós. Magam is úgy akartam. Tereljétek a rézszőrű paripát a többi lóhoz. Magatok pihenjetek; de ébren legyetek, míg én egy kicsit betérek a híd alá. Most még nagyobb veszedelem fenyeget bennünket. De ne gondoljátok, hogy félek. Ti se féljetek, míg engem láttok! Itt is megálljuk a sarat. Ha kiáltanék, csak azt nézzétek, nem szomjazom-e nagyon? Akkor dobjátok mellém a kulacsomat!