Miklós vitéz

Olvasási idő: 5 Perc

Sokáig tartott a dühös küzdelem. Még a föld is reszketett a vívók alatt. Miklós egyébképpen vitézül megállotta a helyét, csak az aggasztotta, hogy a sárkány folyvást lángot fujt a szeme közé. Mikor már nem állhatta tovább a fojtó tüzet, három repülő hollót vett észre a feje fölött. Miklós azonnal megismerte, hogy azok a három sárkánynak a feleségei, akiket a szörnyetegek elraboltak, megkínoztak és hollókká változtattak. Odakiáltott hát hozzájuk: Jámbor madarak, ha ti is nem törtök életemre, menjetek a hídhoz testvéreimhez s mondjátok meg nekik, hogy hozzanak egy kis vizet, mert megöl a szomjúság s mindjárt a véremet veszi ez a sárkány!

A három holló a hídhoz sietett. Kettő a testvéreket ugratta fel, egy pedig belefürdött a híd alatti vízbe, tele merítette a száját is, aztán sietve visszarepült Miklóshoz, kit már alig-alig bírt a lába a tikkadtság miatt. Hirtelen rászórta szárnyáról a vizet, röptiben meg is itatta a szájából, mire Miklós úgy magához tért, hogy egy csali vágással nyomban lekaszálta a már-már győztes sárkánynak mind a huszonnégy fejét. Ekkor az aranyszőrű paripát is odavezette aggódó testvéreihez. Egyet eresztett ennek is a nyeregtartóján s a sötét országban tüstént felkelt a ragyogó fényes nap.

No lett ott öröm, örvendezés. Alig győzték hazavárni a három testvért. A király nyomban vejeivé tette őket. A koronáját a legszebb lányával együtt Miklós vitéznek adta, akiből olyan király lett, hogy világra szólt a híre.

Így lett a sötét országból világos ország.