A hazug és a szót szóra mondó

Olvasási idő: 6 Perc Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy dologkerülő fia. Vén volt már a szegény ember, de azért a fia még egy szál szalmát se tett volna félre a házban, ha mindjárt megbotlott volna is benne. Pedig már embernyi kort ért, már harminc éves is volt. Mindig ott kotnyeleskedett a fazekak körül. Egyebet sem tett, örökkön-örökké csak a két krajcáros cseréppipáját szítta. Ha kiégett, újra megtömte. De ezt is oly ímmel-ámmal tette, hogy egy álló óráig is elmotyogott vele.

A vén ember mindaddig egy szót se szólt, míg a dolgot bírta. Csendesen szántogatott, vetegetett, s ha megért az Isten áldása, learatta, kévébe kötötte, keresztbe rakta, majd hazavitte, kicsépelte, felszelelte. A mi dologkerülőnk csak a készhez ült. De mikor az öreg ember már sehogysem bírta a dolgot, azt mondta a fiának:

– Ugyan, édes fiam, hát mire nézed te a napot? Mért nem dolgozol? Miből tartasz te el majd engem öregségemben, második gyermekkoromban?!

– Hahó, apám uram – felelt a dologkerülő – eltartom én kegyelmedet hazugságból is. Azért, hogy a szavam beváltsam, mindjárt elindulok ország-világszerte, hogy hazugsággal keressem meg kenyeremet. Majd meglátja kelmed, hogy ez ám csak a jó mesterség!

No jól van. A dologkerülő elindult világgá. A hátára vetette a tarisznyát, kezébe vette a botját s ment, mendegélt hetedhét ország ellen, túlonan túl, innenen innen. Egyszer előtalál egy magaszerű embert, szóba áll vele s azt kérdi tőle:

– Hej, atyafi, tudsz-e szót szóra mondani?

– Tudok – válaszolt az a bizonyos ember.

– No ha tudsz, úgy jöszte velem! – Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen. Egyszer előtalálják a szolgabírót, aki négy lovas kocsin elvágtatott mellettük.

A szolgabírónak igen gyanusnak tetszett a két ember. Azért megállította a kocsiját s azt mondja a hajdújának:

– Hallod-e, Jancsi! Nézd, amott megyen két bujnyik-forma ember, azok bizonyosan zsiványok. Parancsold meg nekik, hogy tüstént, ebben a szempillantásban itt teremjenek a szemem előtt, különben mindjárt vasra veretem a gazembereket!

Itt a hajdú leugrik a bakról, odaszalad a két emberhez s tudtukra adja, hogy rögtön jelenjenek meg a tekintetes szolgabíró úr előtt, mert különben lesz nemulass!

Mit volt mit tenni a két embernek? – ott voltam, ahol mondták, úgy láttam, amint most – kalaplevéve sompolyogtak a kocsihoz.

– Hát, gazemberek, mert a szemetekből látom, hogy azok vagytok, hogy hínak?

A két ember elmondja, hogy ennek meg ennek.

– Honnan jöttök?

– Pestről – felelt a hazug.

– Hazudsz, gazember, hisz Pest felé mentek!

– Jaj, kérem alásan, valamit ott felejtettünk, hát azért megyünk – felelt a másik.

– Hát mi újság Pesten? – kérdi tovább a szolgabíró.

– Ott bizony, instálom alásan, nincs egyéb – felelt a hazug – mint hogy akkora madarat mutogatnak, hogyha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége Pesten van, a másik meg Budán.

– Ejnye, akasztófára való gazember, hát te még engem lóvá akarsz tenni?… Hej, Jancsi! hegedűlj csak huszonötöt erre az emberre! – Itt a mi hazugunkat lekapják a tíz körméről s olyan huszonötöt hegedűlnek el rajta, mint a peták. Mikor a hazug kikapta a maga részét, amint dukál, odalép a kocsihoz s azt mondja a szolgabírónak: