A hazug és a szót szóra mondó
Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy dologkerülő fia. Vén volt már a szegény ember, de azért a fia még egy szál szalmát se tett volna félre a házban, ha mindjárt megbotlott volna is benne. Pedig már embernyi kort ért, már harminc éves is volt. Mindig ott kotnyeleskedett a fazekak körül. Egyebet sem tett, örökkön-örökké csak a két krajcáros cseréppipáját szítta. Ha kiégett, újra megtömte. De ezt is oly ímmel-ámmal tette, hogy egy álló óráig is elmotyogott vele.
A vén ember mindaddig egy szót se szólt, míg a dolgot bírta. Csendesen szántogatott, vetegetett, s ha megért az Isten áldása, learatta, kévébe kötötte, keresztbe rakta, majd hazavitte, kicsépelte, felszelelte. A mi dologkerülőnk csak a készhez ült. De mikor az öreg ember már sehogysem bírta a dolgot, azt mondta a fiának: