Miklós vitéz

Olvasási idő: 5 Perc Volt, hol nem volt, volt a világon egy ország, amelynek egén sem csillag, sem hold, sem nap nem járt. Ezért örökké sötét éjtszakába volt borulva.

Lakott abban az országban egy király három szép leányával meg egy szegény ember három deli fiával, akik közűl a legkisebbet Miklósnak hívták.

Egyszer Miklós így szólt az apjának: Édesapám uram, mondok én valamit. Azt beszélik az országban, hogy a király annak szánta a legszebbik leányát, aki az ő országa egére elhozza a csillagokat, a holdat meg a napot. Menjen el kigyelmed a királyhoz, aztán mondja meg neki, hogy mi hárman teljesítjük az ő kívánságát, elhozzuk országába a világosságot, ha nekünk adja a leányait feleségül.

– Ugyan még mit nem mondasz, édes fiam Miklós! – szólt a szegény ember megütközve. De aztán mégis csak azt gondolta, hogy ő bizony felmegyen a királyhoz és elmondja a fia üzenetét.

A király nagyon megörült s megigérte, hogy rögtön odaadja a lányait a fiúknak, ha igéretüket beváltják.

Miklós tüstént három paripát vett magának és testvéreinek, aztán jól felfegyverkeztek s elindultak szerencsét próbálni.

Hat nap és hat éjtszaka múlva elértek egy rézhídhoz. Ott Miklós megállítja a bátyjait s ezt mondja nekik: No, édes bátyáim, itt pihenjünk egy kicsit! Fű is van, víz is van, legelhetnek a lovaink. Ti pedig telepedjetek le, de ébren legyetek s vigyázzatok a lovakra, míg én egy kicsit lemegyek a híd alá. Azt veszem észre, hogy nagy baj fenyeget bennünket.

Miklós lement a híd alá s a kis ujjával kimozdította egy kicsit a híd egyik padlódeszkáját. Erre nagy zúgás támad; hát a híd túlsó végén levő erdőből vágtatva tör elő rézszőrű paripáján a hatfejű sárkány, s amint nyargal, a hídon megbotlik a lova lába.

– Hoppsza, édes lovam! – mordul a sárkány. – Mi oka lehet annak, hogy szokásod ellen megbotlottál. Talán bizony az a Miklós vitéz van az utamban? Az ő szagát érzem.

Felszól erre Miklós a híd alól: – E biz én vagyok, amint látod.

– No, ha te vagy, hát gyere ki, birkózzunk meg életre, halálra! Most nem menekülsz a haragomtól!

Miklós összecsapott a sárkánnyal, még pedig olyan hatalmasan, hogy egy kardsuhintással mint a hat fejét levágta a csoda-állatnak. Erre Miklós kantárszáron fogta a rézszőrű paripát, odavezette a testvéreihez. Ott egyet eresztett a nyeregtartóján s nyomban feltűnt a hajnalcsillag a setét ország királyának a palotája fölött.

– Már hozzáláttak a dolgukhoz a fiúk – szólt örvendve a király, amint a csillagot meglátta.

Miklós újra tovább indult testvéreivel, akik hegyen-völgyön hűségesen követték anélkül, hogy tudták volna, hová mennek. Végre tizenkét nap és tizenkét éjtszaka múlva egy ezüst hídhoz érkeztek.

– Itt talán megint pihenünk egyet – mondák a fáradt testvérek. – Jól van! – szólt Miklós. Magam is úgy akartam. Tereljétek a rézszőrű paripát a többi lóhoz. Magatok pihenjetek; de ébren legyetek, míg én egy kicsit betérek a híd alá. Most még nagyobb veszedelem fenyeget bennünket. De ne gondoljátok, hogy félek. Ti se féljetek, míg engem láttok! Itt is megálljuk a sarat. Ha kiáltanék, csak azt nézzétek, nem szomjazom-e nagyon? Akkor dobjátok mellém a kulacsomat!