Hogyan áldozta fel magát egy betyár a bujdosó honvédekért?
A három osztrák erre visszafordult, motyogtak ott valamit egymás közt, és megindultak ők is a betyár felé. A nádas szélén vigyázó pásztorok jól látták, mire megy ki a dolog, s az egyik szaladt a két bujdosóhoz, hogy hagyják ott a kunyhót, húzódjanak a nádas mélyébe, ahová idegen már nem ismeri az utat. Aztán szép csendesen visszaállott a társa mellé, s nagy pipával őrizgette tovább a jószágokat. Erre várt a betyár, s elkezdett szép csendesen visszafelé kocogni a lóval, de az osztrákok rákiáltottak:
– Petyár! Odd meg magad!
Csakhogy nem termett még a földön olyan betyár, aki erre a szóra eldobja a puskáját, akkor sem, ha hárman vannak egy ellen, hanem szép csendesen megfordítja a lovát, s visszacéloz! Egy zsandár máris lefordult a lóról, elterült, mint a sózsák. A két másik rálőtt, a lábát, a vállát érte a két golyó. Közel voltak a zsandárok nagyon, nem volt idő puskára tölteni, de ott volt még a hosszú csövű pisztoly a nyeregkápában, és megint lefordult a lóról egy zsandár. A harmadik már menekülés közben, vaktából lőtt a sebesült betyárra, s most a nyakán találta a golyó. Megszédült tőle, rádőlt a lovára, az meg vitte be a nádasba, holtan esett le a hátáról. Akkor a ló megállott, felnyerített olyan keservesen, hogy a pásztorok, akik mindent láttak, s olyanok voltak végig, mint a szikla, megborzadtak bele.