Hogyan áldozta fel magát egy betyár a bujdosó honvédekért?

Olvasási idő: 4 Perc Amikor a mi dicsőséges szabadságharcunk elhanyatlott, sok-sok honvéd kényszerült bujdosásra. Haynau, a véres kezű minden igaz magyart halálra keresett, s aki meg tudott menekülni tőle, erdőkben, nádasokban, hegyek közt bujdosott, vagy országhatáron túl.

S csak nem lett jobb, mert Haynau után is akadtak idegen szívűek elegen, a gyűlölt Bach-huszárok, akik zsandárnak a legrosszabbak voltak, és a becirkerek, akik segítettek nekik, mivel hol nyíltan, hol meg alattomban szimatoltak a gyanúsak után.

Ilyenek elől menekült titokban Zsadány felé két honvéd: egy őrnagy és egy közvitéz. Merthogy Zsadány határában akkor nádrengeteg suhogott a szélben, a híres Sárrét. Akkora, hogy három megyét is megfeküdt, s még a negyedikből is egy darabot.

A falutól nem messze kezdődött a nádrengeteg, és csak a keresztben futó Körös miatt szakadt meg. Zsadány, Dobai, Iráz látszott a kis szigetről. A rideg csordák világában, mikor a jószág sokszor még télen is kinn maradt, itt húzódott meg pihenni meg delelni. S vélük persze a rideg pásztorok.

De éltek itt vízi emberek is, azok is mind isten szabadjai: halászok, pákászok, csíkászok, darvászok meg réti méhészek sokan, és vetődött közéjük sokszor betyár is, ha a pandúrokkal meggyűlt a baja, s el akart tűnni a puskacső elől. Mint Dobos Gábor, a híres sárréti betyár is nemegyszer. Megesett az is, hogy többedmagával jött el ide, mert jóféle halászlét kívánt a gyomra, vagy csak a tűz mellett jobban esett tűnődni a keserves, beborult világról.

A régiek így mondják legalábbis.

Nem is egy ilyen szigetről meséltek a vízi emberek, akik a nádasok jó ismerői voltak. Komádi határában is volt egy ilyen, s tán ott is húzódtak meg bujdosó magyarok.

Ez a mi két vitézünk is régen lakta már azt a másik szigetet. A tél fagya ellen úgy védekeztek, hogy nádtövet, kákatövet, tehénganét tüzeltek, a vízi emberek meg értették a módját, hogyan kell a nádkunyhót sárral kívül-belül jól betapasztani, hogy a szél kívül maradjon, és csak a füst találjon nyílást magának, ha tüzelnek odabenn. Márpedig tüzelni kellett, mert a tél nem kímélte az embert.

Volt egy öreg pákász, bizonyos Józsi bácsi nevezetű, aki bundát is szerzett nekik valahogy, igaz, jó ember volt, hányszor vitt a környék népétől nagy titokban, dugva küldött szalonnát, kenyeret, zsírt! Mert az emberek, a szegényebbje is, jó szívvel voltak a bujdosók iránt, volt, hogy télen el sem fért a kunyhóban már a sok kóstoló.

Úgy voltak az emberek vele mind, hogy amíg azok ott rejtőznek a honvédruhában, nincs vége a szabadságnak sem.

De nem verték dobra persze, kik lapulnak a nádas dombján, mert a becirkereknek mindenütt voltak kopóik, s júdáspénzért hajlandók lettek volna elárulni bárkit. De az erre legeltető rideg pásztorok meg a betyárok egytől egyig kemény emberek voltak, az eszük meg mindig előtte járt a kopóknak. Jól ismerték a rejtekhelyeket, aztán ha kellett, segítettek is. Mondják, hogy még bort is vittek a betyárok az orosi csárdából ki a szigetre kulacsban. Mondják, a szabadság volt az istene a betyárnak is.

Régi mondás az is, hogy amit két-három ember tud, azt már igencsak mindenki tudja. Így szimatolták meg a zsandárok is, hogy itt valahol találhatnak valakit, ha keresnek. Hárman voltak, s a nádasig merészkedtek. Az orosi csárdából kiforduló egyik betyár, a Pista észrevette, hogy baj van, s valósággal belekötött a puskás, fitető zsandárokba.