Hej csicsija, hej babája
– Jaj, csontjaim – hippeg-huppog, egyet köhint, kettőt cuppog, odaroskad tó partjára, bűvös forrás igéretes mámorára. Sebbel-lobbal nyel egy kortyot s félrecsapott tincset kontyot. Égőn áhít másik kortyra, s tó vizében rápillant egy hajnalodó ifjú arcra. Mintha erő, ifjú erő szállna bele s minden íze, porcikája új erőre ébredezne. Fürgén-hetykén talpra szökken, lábujjhegyen lengét libben, egyre jobban karcsúsodik, halvány arca rózsaszínre pirosodik.
Né te lányka – kiált egyet s azt hiszi, hogy új életre éledezett. Még egy kortyot szénhajáért, apró kézért, apró lábért, egyet meg a szeme mián s ámul-bámul visszatérő ifjúságán. Fakó haja feketedik, borús szeme fényesedik, selymest simul arca ránca s mintha visszaszállna rája derekának ingó-ringó karcsúsága.