Fatálacskás Hacsibime

Olvasási idő: 4 Perc

Megint hetek jöttek, mentek, hónapok is múltak, teltek. Ül a legény alkonyodó bíbor estén virágnyíló bokor alján, elbabrálgat krizántémon, kis mimózán. Amint nézeg fel az égre, ragyogásos színkékjére, ím előtte áll a lányka, arcát félig takargató fatálkája. Messze fénylik szemefénye, arcán virág derengése. Szembe veszi szemérmetes tekintetét, ében haját lótusz arcát, bűvös-bájos mosolygását.

– Holtomiglan édes párom, egyetlenegy e világon – eseng szava szüleihez, esdőn, kérőn szíveikhez. S addig-addig rimánkodik, míg a lelkük meg nem hajlik s lágyan hangzik lányka neve: Fatálacskás Hacsibime.

Ám a szívét sujtja szava, lány szavának tilossá lett fogadalma. Szívét-lelkét nem nyujthatja soha másnak, hacsak hangját holt anyjának nem hallja meg túlvilágról, lelkek árnyékországából. Vérző szívvel, összetörten vonakodik, bocsánatért, elnézésért sírton sírva rimánkodik.

Szürkül a hold halvány fénye, közelgőben sűrű éjjel sötétsége; álomosztó álomország szétteríti szürke szárnyát. Hacsibime búbánatos két szemére reáborul álom leple s ím egyszerre, félémette, hang hallatszik túlvilágról, lelkek sötét országából:

– Egyetlenem, lelkem lánya, Hacsibime, légy legényed, gazdád fia hitveskéje. Szeret téged tiszta szívvel, áldáshozó szeretettel; feloldalak ígéretes szavad alól, fogadalmas erő alól.

Megdobbanó szívecskéjén két kis keze, őseinek oltárkáján tekintete, hálát suttog szülőjének, megszólaló szellemének. Boldogságos, virradatos felkelése, szemérmetes ébredése; szeretetét, mély háláját szüleinek, szívét nyujtja szerelmének.

Közeledik lagzi napja és a falu legkicsinyje, legnagyobbja, mind ott sürög, forgolódik, lakodalom háza körül bajoskodik. S örömére boldog napnak, megszűntére búnak, bajnak, arra kérik, ösztökélik a leánykát, emelné meg fürt fejének tálacskáját. Ám a tálka se fejéről, se fürtjéről sem erővel, se szép szóval le nem kerül. Nekiesnek, megragadják, jobbról-balról, fentről, lentről ráncigálják, ám a tálka mintha oda lenne nőve, fürtjeibe erős szállal beleszőve.

– Maradjon meg nyugton rajta – szól a legény, a vőlegény bizakodva s úgy indul el rangos-gangos esküvőre, fatálacskás Hacsibime.

Lakománál szegyfőhelyen ül az új pár s jön a három lakodalmas telepohár. Száke-bor van mindegyikben, régesrégi porcellános edénykékben. Hacsibime szürcsölni kezd legelsőből, kis időre kicsit kortyint másodikból, Buddha szent parancsa szerint, ősi szokás-mondás szerint. Ám amikor felhörpinti s az utolsót, harmadikat szemlesütvést kiüríti, nagyhirtelen egyet reccsen fején bűvös fatálacska s dirib-darab hull le róla. Fürtös fejről, hajformáról le a földre egyre hulldos csillogó sok fényesecske. Szemvakító gyémántkövek, sose látott gyöngy ékszerek, aranymívű cifra násfák, karperecek, csatok övek, ritka fémek szóródnak szét mindenfelé, gurulgatnak Hacsibime lába elé.

Áll a lányka kincsek között fatál nélkül, nyíló rózsa tövis nélkül; bíbort ragyog boldogságtól fénylő arca, rózsát nyílik szemérmetes mosolygása. Most már látni felviduló tekintetét, fényes arca felderültét, ében haját, napfény arcát, nyíló lótusz virágzását.

S messze helyen, hegyeken túl, távolbéli tengeren túl, szájról szájra szálldos neve:

– Élt egyszer egy fatálacskás Hacsibime.