Fatálacskás Hacsibime
Messze helyen, hegyeken túl, távolbéli tengeren túl, rizses rétség párájában, szitakötők szálldostában, békességes öreg párék vonszolgatták nehéz éltük súlyos terhét. Szegénysorban bőven részük, tellett, múlott földi éltük.
Aszó kertjük virágszála, vityillójuk földreszállott tündérálma, két öreg szív egyetlenje, leánykájuk, Hacsibime. Rengő virág a járása, napsugár a mosolygása; szülők szavát szeretettel megfogadó, bálványkáját áhitattal megimádó.
Jött egy bús nap és apóka földi éltét, két cselédjét odahagyta; úgy maradtak, mint az ujjam, elhagyottan, elárvultan. Időbe telt, míg fájdalmuk évek múltán csillapodott, míg a lelkük, vérző lelkük valamelyest megnyugodott. Ám anyóka aggodalma növekedett napról napra. Bajjal járhat Hacsibime nyugságbontó nagy szépsége, két szemének, nézésének földöntúli merengése; veszedelmek környékezik, kísértések kerülgetik. Leánykáját, egyetlenjét tanácsokkal oktatgatja, igaz szóra, szorgalomra szoktatgatja s oltáránál őseinek, elhunytaknak, reggel-este áldozattal imádkoznak.