Bolond Jankó
– Ó, te ostoba! – kiáltotta az asszony. – Ha az ember ilyesmit vásárol, akkor azt szépen a kalapjába tűzi.
– Hát most már, hogy tudom, legközelebb majd én is így teszek!
A következő csütörtökön megint elment a vásárba Jankó, és két vaspántot vett, hogy megvasalják vele a kocsikereket. Nagy fáradsággal a kalapjába tűzte, és egy erős kötéllel odakötözte őket, így tette föl aztán a fejére a kalapot, és hazafelé indult. De a nehéz vasak hol előre, hol hátra, hol jobbra, hol balra húzták a fejét, és úgy tántorgott végig az úton, mint a részeg; közben pedig két kezével folyton-folyvást fognia kellett fején a kalapot. Az emberek, akik a vásárra tartottak, vagy onnan jöttek, megálltak és kinevették, az iskolából hazafelé tartó gyerekek pedig utána futottak, nevetgélve és gúnyolva a szerencsétlent. Szegény Jankó nyaka végül már egészen meggörbült és megmerevedett, és úgy érezte, nem bírja már tovább. Mikor végre hazaért, a szobába belépve, így sóhajtott fel: