Bolond Jankó

Olvasási idő: 6 Perc

Egy asszony folyton férjhez szeretett volna menni, egyszer aztán végre elérte, amit olyan régóta hiába kívánt: férjet kapott. Ezért a férjért azonban egyetlen asszony sem igen irigyelhette. A ház körül, a gazdaságban a világon semmire sem lehetett használni az embert, mert mindent fordítva és ostobán csinált.

Akkor az asszony azt gondolta, hogy legalább a piacra elküldi az embert, vásároljon be ott egyet-mást, mialatt ő odahaza ellátja a háztartást. Elküldte hát a legközelebbi csütörtökön, hogy vegyen őneki gombostűt.

Jankó – így hívták a férjét – kiszaladt a piacra, és minden szembejövőtől megkérdezte, nincs-e eladó gombostűje, és közben mutogatta a krajcárját. Végül egy furfangos örmény eladott neki egy ócska, nagy tűt, amelyik már fabatkát sem ért, azért a krajcárért.

Jankó nagyon örült, két kezébe fogta a tűt, és miközben folyvást dörgölte, futva tartott hazafelé. Mivel azonban nagyon hideg volt, fázott az ujja. Ekkor okos gondolata támadt: előtte hajtott egy szekér, amelyik szalmát vitt a disznópörköléshez, annak a tetejére hajította a tűt, és futott a szekér után.

Mikor a házukhoz értek, odakiáltott a kocsisnak:

– Haj, haj!

A kocsis hátranézett, és meglátva a bolond Jankót, megszólalt:

– Ejnye, mért nem mindjárt szalma! – és azzal tovább hajtott.

– Ó, jaj-jaj! A tűm, a tűm! Állj meg hát egy kicsikét!

Akkor aztán elmesélte Jankó, hogyan dobta fel a tűt a szalma tetejére. A kocsisnak azonban nem volt kedve azért ledobálni az egész szalmarakományt, hogy megkeressék a tűt, így hát nevetve elhajtott, Jankó pedig sírva futott be a házba, és elpanaszolta a feleségének, milyen szerencsétlenül járt.

– Ó, te ostoba! – kiáltotta az asszony. – Ha az ember ilyesmit vásárol, akkor azt szépen a kalapjába tűzi.

– Hát most már, hogy tudom, legközelebb majd én is így teszek!

A következő csütörtökön megint elment a vásárba Jankó, és két vaspántot vett, hogy megvasalják vele a kocsikereket. Nagy fáradsággal a kalapjába tűzte, és egy erős kötéllel odakötözte őket, így tette föl aztán a fejére a kalapot, és hazafelé indult. De a nehéz vasak hol előre, hol hátra, hol jobbra, hol balra húzták a fejét, és úgy tántorgott végig az úton, mint a részeg; közben pedig két kezével folyton-folyvást fognia kellett fején a kalapot. Az emberek, akik a vásárra tartottak, vagy onnan jöttek, megálltak és kinevették, az iskolából hazafelé tartó gyerekek pedig utána futottak, nevetgélve és gúnyolva a szerencsétlent. Szegény Jankó nyaka végül már egészen meggörbült és megmerevedett, és úgy érezte, nem bírja már tovább. Mikor végre hazaért, a szobába belépve, így sóhajtott fel:

– Na, asszony, te aztán jól kitanítottál engem! Nesze neked!

– Ó, te ostoba! Hát ha ilyesmit vásárol az ember, akkor kötelet köt rá, és annál fogva húzza maga után!

– Na várj csak, most már tudom a módját. Legközelebb majd így is csinálok!

Megint eljött a csütörtök, és az asszony újból elküldte Jankót a vásárba, hogy vegyen egy pár oldalszalonnát. Jankó meg is vette a szalonnákat, az elejükre hosszú kötelet kötött, és annál fogva húzta maga után. Az út porzott, a szalonna súrlódott, a kutyák pedig utánaszaladtak, és rángatták, marcangolták a szalonnát. Mire Jankó hazaért, már csak egyetlen darabka fityegett a kötélen. A járókelőknek meg az iskolás gyerekeknek persze volt megint min nevetniük.