A varázsturbán, a korbács meg a szőnyeg

Olvasási idő: 6 Perc

– Majd én igazságot teszek közöttetek! Csinálok egy fanyilat, azt ellövöm, ti hárman utána szaladtok, s amelyik leghamarabb megérkezik vele, azé lesz mind a három!

Igy is tett a legény, de mikor elfutottak a fiúk a nyíl után, gondolt egyet, felcsapta a turbánt a fejére, rákuporodott a szőnyegre, suhintott egyet a korbáccsal, s csak annyit mondott:

– Ott legyek, ahol a bátyám! – s hipp-hopp, jóformán még egyet se pislanthatott, egy nagy város előtt szállott le.

Alig hogy besétált a városba, találkozik a padisah egyik szolgájával, avval szóba ereszkedik, s meghallja tőle, hogy a padisah leánya minden áldott éjszaka eltünik valahová, de senki se tudja, hol jár, merre tölti az idejét. Ha valaki kitalálná, hogy merre veszi az útját, azé lenne az ország s még a szultánkisasszony is!

– No, ha igaz, amit beszélsz, akkor megyek is a padisahhoz, s megmondom, hogy hova jár a leánya. Ha nem tudnám megmondani, levágathatja a fejemet! – mondotta a legény.

Nemsokára a palota elé ért a legény, s nem tétovázott sokat, hanem a láthatatlan turbánt feltette a fejére, s belopózkodott a szultánkisasszony hálószobájába. Ott aztán letette a turbánt, lefeküdött s úgy tett, mintha mélyen elaludnék.

A szultánkisasszonynak se kellett több! Vett egy tűt, avval megszúrta a legény talpát, hogy vajjon nem tetteti-e magát, de az meg se moccant, feküdt, mint egy darab fa.

– No, ez se fogja megtudni, hogy merre járok, – gondolta magában a szultánkisasszony; gyertyát vett a kezébe, s kisurrant az ajtón.

De a legény se volt rest, felcsapta a turbánt a fejére, kiszaladt az ajtón, s hát mit lát a palota kapuja előtt?

Ott áll egy rettenetes magas arab ember, a fején tart egy aranytálat, s abban ül a szultánkisasszony!

Ő se gondolkozik sokat, hanem egy pillanat alatt beleszökik a tálba, hogy az majd lefordult az arab fejéről, letelepedett a szultánkisasszony mellé, s várta, hogy hát most ugyan hova mennek? Alig lépett egyet-kettőt az arab, majd megszakadt a nagy fáradtságtól, s mondta nagy sóhajtozva a leánynak:

– Mi történt veled tegnap óta, szultánkisasszony, hogy olyan nehéz lettél? Majd összerogyok alattad!

– Nem lettem én tegnap óta se nehezebb, se könnyebb, te bolond, – felelte a leány.

Mentek tovább, az arab nagyokat nyögött az úton, – s egyszer csak egy olyan gyönyörű kertbe értek, amilyet a legény soha még a szemével nem látott. A fákon ezüst volt minden levél, s gyémánt minden gyümölcs. Mit gondolt, mit nem a legény, ő bizony letört egy ágat egy körtefáról, s beledugta a zsebébe.

Egyszerre csak elkezdenek zúgni, suttogni a fák:

– Ember jár itt, ember!

Megijedt az arab, de még a szultánkisasszony is, néztek ide, néztek oda, de bizony élő lelket sehol se láttak, akármerre néztek.

Ismét folytatták az utat tovább, amíg egy olyan kertbe nem értek, ahol minden arany volt meg drágakő. Itt sem állotta meg a legény, hogy le ne szakasszon egy ágat, s hát úgy elkezdtek zúgni-búgni a fák, hogy az ég is megreszketett belé: