Padmanaba
– Vége az életünknek! – kiáltotta Hasszán. – Óh, te gonosz asszony – fordult anyjához, – te vagy az oka a mi pusztulásunknak. Padmanaba bizonyosan megtudta, hogy itt vagyunk, hiszen ő bölcs ember, a világ legbölcsebb embere. Tud ő mindent s mert megtudta a mi gyalázatos szándékunkat, bizonyosan elhatározta szörnyű halálunkat. Megérdemeljük cudar háládatlanságunkért. Ime, ránk küldötte ezt a három szörnyeteget, meg kell halnunk szörnyű halálnak halálával.
Alighogy ezt mondotta Hasszán, kívülről ismerős hang hangzott be a föld alá. A brámánnak a hangja volt ez:
– Halljátok, nyomorultak! Ti az én barátságomra méltatlanok vagytok. Ime, elraboltátok volna az én életemet, ha a nagy Isten, Visnu, meg nem nyilvánítja nékem a ti gonoszságtokat. Meg akartatok ölni, hát íme, érezzétek az én igazságos bosszúmat. Érezzed először te, asszony, akinek eszében megszületett a gonosz gondolat, hogy megöljetek engem; s érezzétek ti is, apa és fia, akik gyengék valátok, akik nem tudtatok ellenállni gonosz asszony gonosz tanácsának. Haljatok meg szörnyű halálnak a halálával.