Omar ibn el-Khattáb és a fiatal beduin

Olvasási idő: 5 Perc

Az ifjúban szilárd volt a szív és az elme, erős volt lelke, és merész a nyelve, csüggedés köpenyét hamar elvetette, félelem köntösét tüstént félretette. Az ajka felolvadt nyugodt mosoly­ban, szép szavakkal a kalifát üdvözölte nyomban, aztán ékes szóval ezt mondta el sorban: „Alláhra, ó, igazhivők ura, amit ők beszéltek, tudomásul vettem, színigazság minden, bevallom a tettem. Ahogy ők mondták, úgy volt az eset; ahogy Alláh elrendelte, minden úgy esett. Most elmesélem neked történetemet, a többi a te dolgod. Tudd meg, ó, igazhivők fejedelme, telivér arabok sarja áll előtted, akik legnemesebb fiai a földnek. Sivatagban töltöttem gyerekkorom, sátrak alatt, míg csak törzsemre rossz esztendők átka nem szakadt. Ekkor a család fölkerekedett, s gyerekével, holmijával elérte e helyet. Amint jártam-keltem utcán-téren-kerten, az ő kertjüknek hosszában vitt séta közben a lábam. Velem voltak tevéim is, szépek, becsesek; élükön a tevecsődör, a legbecsesebb, nemes volt vérre és alakra, bő ivadéknak büszke apja. Kancái közt, ha kiáll, akár egy koronás király. Egyszerre csak az egyik nőstény teve elfutott ez ifjak kertje fele, onnan egy falomb a falon átborult, hát az én tevém mohón utánanyúlt. Szaladtam, hogy elkergessem, hát egyszerre, uramisten! – ott termett egy öregember, dühödten szikrázó szemmel, oroszlánok haragjában, remegett minden tagjában, s ahogy ott állt egymagában a kertfalnak ajtajában: felkapott egy jó nagy követ, s megdobta a csődörömet. A kő kényes helyet talált: tüstént ráhozta a halált. Lerogyott, már láttam: vége, haragomban lánggal égve, a követ rá visszadobtam, eltaláltam, meghalt nyomban. Visszaszállt rá a végzete, önfegyvere végzett vele. Fájdalmában még jajgatott egy nagyot, amint a kő érte, aztán elhallgatott. Én rohantam, vitt a lábam, a két ifjú meg utánam, utolértek és lefogtak, most pedig elébed hoztak.”