Omar ibn el-Khattáb és a fiatal beduin

Olvasási idő: 5 Perc

Omar – a magasztos Alláh árassza ki rá kegyelmét – erre így szólt: „Mindent beismertél, amit tenni mertél, de nem segíthetek rajtad! Nem menekül tőlem ember, ez a törvény: büntetnem kell!”

„Hallom – felelt az ifjú -, és meghajlok az imám ítélete és az iszlám törvénye előtt. De mielőtt elítéltek, hadd mondjak el annyit, kérlek, hogy kisöcsémet kettőnk atyja – öreg volt már – árván hagyta. Pénzt is hagyott örökségül szépen, aranyat, ezüstöt tenger bőségében. Az egészet énrám bízta, tanúságul Alláht hívta, és így szólt hozzám: »Öcséd tulajdonát tedd el, vigyázz reá becsülettel.« Fogtam hát a pénzt, elástam, hogy hová, arról senki se tud a föld kerekén, csak én. Ha tehát engem most kivégeztetsz, a pénz elvész, és ennek te leszel az oka; a gyerek majd tőled kéri számon, amikor Alláh elé kerülsz a másvilágon. De ha kapok három napot, a gyereknek gyámot adok, itt leszek a határnapon, tartozásomat megadom, kezest hagyok nálad.”

Az igazhivők fejedelme egy időre elgondolkozva hajtotta le a fejét, aztán végignézett a jelenlevőkön és megkérdezte: „Ki lesz kezességem érte, hogy biztos a visszatérte?” Az ifjú megnézte minden jelenlevőnek arcát, és végül rámutatott Abu Dharr-ra, és azt mondta: „Ő lesz biztosítékom és kezesem.”

Ekkor Omar – a magasztos Alláh ragyogjon rá! – így szólt: „Abu Dharr! Figyeltél e beszé­dekre? Hallottad és kezeskedsz-e, hogy ez ifjú, ahogy monda, visszajön s nem tart bolonddá?” – „Igen, ó igazhivők fejedelme – válaszolta az -, kezeskedem, Alláh kardja, színed előtt, hogy visszajön, ha jő a napja!”

Omar most beleegyezett a haladékba, és engedélyt adott az ifjúnak a távozásra.

Mikor a határidő végére járt, a nap eljárt, majdnem lejárt, az ifjú még mindig nem jelent meg a gyűlésteremben, ahol a kalifa már ott ült, és társai körülvették, mint csillagok a holdat. Ott volt Abu Dharr is meg a panaszosok, akik számon kérték tőle: „Ó, Abu Dharr, mi van adósunkkal? Hogy is jönne vissza, ha egyszer megugorhatott? De mi nem mozdulunk el innen, amíg nem álltunk vérbosszút.” Abu Dharr így felelt: „Amily igaz fölöttünk az ég, ha letelt a három napos haladék és az ifjú nem tér vissza, kezességem rám üt vissza, az imámnak adom magam, elvághatjátok a nyakam!” Ekkor Omar – Alláh kegye ragyogjon rá! – így szólt: „Alláhra, az iszlám törvényét Abu Dharron hajtom végre, ha az ifjú nem jön végre!”

A jelenlevők szeméből könny patakzott, a közönség soraiban sóhaj hallatszott. Majd nagy zaj kerekedett. A próféta társainak nagyjai kérték a két ifjút, legyen elég apjuk haláláért a pénzváltság, hogy ezzel a nép háláját is megváltsák. De ezek hajthatatlanok voltak, a vérbosszú végrehajtását követelték.

Amíg a tömeg kavargott-zavargott, és jajveszékelve siratta Abu Dharrt, egyszerre csak meglátják az ifjút, amint az embertömegen át utat törve oda tart. Az imámot a legékesebb szalámmal köszönti, míg az örömnek sugara egész arcát elönti, körötte ragyogott az izzadság gyöngykoszorúja. Így szólt: „A gyermeket anyja bátyjaihoz vittem, ami rá tartozik, mind felfedtem itten; a pénz dolgába őket beavattam, a kincset hol keressék, nekik megmutattam. Forró déli hőség nem csüggeszthetett el, hogy megtartsam szavam nemes becsülettel.”