Omar ibn el-Khattáb és a fiatal beduin

Olvasási idő: 5 Perc Huszein ibn ar-Reiján, a sarif[1] meséli, hogy az igazhivők fejedelme, Omar ibn el-Khattáb, egy nap népe közt ült, és igazságot osztott alattvalóinak, körülötte legkiválóbb és legelőkelőbb baráti tanácsadói, mikor egyszerre egy fiatalember jelent meg előtte, szemrevaló, csinos legény, tiszta ruha szép termetén. Két szép ifjú fogta erősen, és vonszolta az igazhivők fejedelme, Omar ibn el-Khattáb elé. Az igazhivők fejedelme jól megszemlélte ezeket is, amazt is, megparancsolta a kettőnek, bocsássák el az ifjút, aztán azt mondta, jöjjenek közelebb, és megkérdezte tőlük, mi bajuk van azzal a fiatalemberrel. Ők így feleltek: „Igazhivők fejedelme, egy apánk-anyánk van nekünk, egy a hitünk, egy a vérünk. Apánk bölcsességben, tanács­adásban kivált, mint seikh a törzseknél nagy becsületben állt. Alantas dolgokon felül állott lénye, közismert volt szerte sok szép erénye. Úgy nevelt fel minket jó atyánk, míg felnőttünk, jóságát sugározta ránk. Ő volt a legjobb, legnemesebb lélek, méltó példaképe költőnk énekének:

Megkérdeztek: „Abu ‘l-Szakr Seibánnak törzséből fakad?” „Nem – mondtam én -, mert Seibán az, ki Abu ‘l-Szakrból szakadt!” Nem egy atyát fiának fénye sugároz be a nép előtt: Így volt ez rég Adnánnal is, naggyá Mohammed tette őt.*

Nos hát, apánk egy nap – az érett gyümölcsök miatt, meg hogy sétáljon egyet – kiment a kertjébe. Ekkor érte őt a halál, aki mindenkit megtalál – lásd ezt az istentelent!-, ő a gyilkosa, Alláh ne irgalmazzon neki soha! Most eljöttünk e bűnre megtorlásod kérni, kegyeskedj Alláh parancsa szerint a büntetést kimérni!”

Omar pedig szörnyű tekintetet vetett az ifjúra, és így szólt hozzá: „Ez ifjak ajkáról elhangzott a vád, most halljuk a választ, te is nyisd ki szád!”

Az ifjúban szilárd volt a szív és az elme, erős volt lelke, és merész a nyelve, csüggedés köpenyét hamar elvetette, félelem köntösét tüstént félretette. Az ajka felolvadt nyugodt mosoly­ban, szép szavakkal a kalifát üdvözölte nyomban, aztán ékes szóval ezt mondta el sorban: „Alláhra, ó, igazhivők ura, amit ők beszéltek, tudomásul vettem, színigazság minden, bevallom a tettem. Ahogy ők mondták, úgy volt az eset; ahogy Alláh elrendelte, minden úgy esett. Most elmesélem neked történetemet, a többi a te dolgod. Tudd meg, ó, igazhivők fejedelme, telivér arabok sarja áll előtted, akik legnemesebb fiai a földnek. Sivatagban töltöttem gyerekkorom, sátrak alatt, míg csak törzsemre rossz esztendők átka nem szakadt. Ekkor a család fölkerekedett, s gyerekével, holmijával elérte e helyet. Amint jártam-keltem utcán-téren-kerten, az ő kertjüknek hosszában vitt séta közben a lábam. Velem voltak tevéim is, szépek, becsesek; élükön a tevecsődör, a legbecsesebb, nemes volt vérre és alakra, bő ivadéknak büszke apja. Kancái közt, ha kiáll, akár egy koronás király. Egyszerre csak az egyik nőstény teve elfutott ez ifjak kertje fele, onnan egy falomb a falon átborult, hát az én tevém mohón utánanyúlt. Szaladtam, hogy elkergessem, hát egyszerre, uramisten! – ott termett egy öregember, dühödten szikrázó szemmel, oroszlánok haragjában, remegett minden tagjában, s ahogy ott állt egymagában a kertfalnak ajtajában: felkapott egy jó nagy követ, s megdobta a csődörömet. A kő kényes helyet talált: tüstént ráhozta a halált. Lerogyott, már láttam: vége, haragomban lánggal égve, a követ rá visszadobtam, eltaláltam, meghalt nyomban. Visszaszállt rá a végzete, önfegyvere végzett vele. Fájdalmában még jajgatott egy nagyot, amint a kő érte, aztán elhallgatott. Én rohantam, vitt a lábam, a két ifjú meg utánam, utolértek és lefogtak, most pedig elébed hoztak.”