Vacsoraközben
Az úr (indulatosan): A vacsora!… bánom is én a vacsorát!
Az asszony (nyugodtan): De én bánom.
Az úr: Akkor tetszett volna magában vacsorázni.
Az asszony: Erről lehetne beszélni—ezutánra. De mára ilyen megállapodásunk még nem volt. És maga nyolcra igérte, hogy itthon lesz.
Az úr (legyint és dünnyög):—Igértem; persze, hogy igértem, de ottfeledkeztem.
Az asszony:—És ha én ”feledkeztem” volna valahol s aztán most maga várna?
Az úr (felpattan): Az más!
Az asszony: Miért más, ha szabad kérdeznem? Azt hiszem, sőt bizonyosan tudom, hogy ebben alaposan téved; de most együnk. (Csönget, a szobaleány behozza a tálat, leteszi az asztal közepére, aztán kimegy. Ez a házirend. A cseléd minél kevesebbet legyen útban. Az asszony folytatja): Evésközben is beszélgethetünk. Lássa, spárga van, tejföllel, ha az ilyesmivel sokáig várunk, tönkremegy, odaég, elsül; nem volna kár érte?! De hisz’ nem is a spárga lényeges, hanem a szótartás. Nézze, itt van egy pár szép vastag szál, nagyon friss, tartsa a tányérját. Ha az ember azt mondja, nyolcra itthon leszek, akkor nyolcra legyen itthon. Miért más az, ha magáról van szó? Most már megmondhatja. Kíváncsi vagyok rá.