Vége a játéknak

Olvasási idő: 5 Perc

Özvegy Berkiné, született Pankotay Marietta asszony, egy kicsit megdöbbent, amikor azon a bizonyos szép májusi napon, délelőtt tíz órakor, betoppant hozzá Bánky Dininé, a barátnéja, aki egyébiránt ritkán látogatta meg.

Ez a két asszony tudniillik nem valami nagyon szerette egymást; de ezt egyikök sem akarta dobra ütni. Látszólag igen jól voltak, amikor találkoztak; hanem ezen nem igyekeztek különösebb buzgalommal. Bánkynéról mindenki tudhatta, hogy egészen csak a családjának él; két szép gyermeke volt, egy már-már nagyocska leánya, meg egy tíz éves fia, akik a rendes házi gondok mellett eléggé elfoglalták. A leánykája ruháit például ő varrta, a fiát pedig felkérdezte a leckéjéből mindennap; ezenkivül maga ügyelt a konyhára s az ura mindenféle holmiját is ő tartotta rendben. Kedves, jó, házias asszony volt, akinek semmiféle üres bolondságon sem járt az esze; kissé későn ment férjhez és már közelebb volt a negyvenhez, mint a harminchoz, de még olyan kellemes külseje volt, hogy Bánky Dini bizony bátran beérhette volna vele szerelem dolgában is. Igaz, hogy Juliska asszony minden körmönfontság nélkül szerette, egészségesen és nyiltan, őszintén, az ingerlő kacérkodások teljes hijjával, ami nem mindig a legszerencsésebb módszer a férfiak érdeklődésének az ébrentartására. Még a divattal is csak mérsékelten törődött, a ruháit átigazíttatta, nem dobta el mindjárt a gazdagodni vágyó szabók kedvéért. Olcsó kalapokat viselt, egyszerű dísszel, semmi paradicsom-madár, semmi kócsag, egy kis virág vagy szalag, punktum s ezt is többnyire maga „applikálta” a „formára”. Egy szó mint száz: jó asszony volt, derék asszony volt, takarékos, dolgos, amilyen mai napság nem minden bokorban terem.

Ami ezt illeti, olyan sem minden bokorban terem, mint Marietta, aki majdnem mindenben éppen az ellentéte volt Bánkynénak.

Marietta egyetlen élethivatásának azt tartotta tudniillik, hogy szép legyen és tessék; tessék mindenkinek, hódoljon neki mindenki, bolonduljon érte minden férfi. No, mert az asszonyok éppen az ilyen veszedelmesfajta nőkért nem szoktak bolondulni. Marietta talán tíz évvel is fiatalabb volt, mint Bánkyné; virágzott, mint az elmulhatatlan tavasz, szerette a tükrét és a legnagyobb gondja a saját szépsége volt, amelyen szerelemmel csüggött. Közös hajlandóságok ilyformán alig lehettek ebben a két asszonyban. Miért keresték volna egymást gyakran?

Amikor Bánkyné ebben a korai időben meglepte, Marietta nem minden rossz érzés nélkül kérdezte maga-magától: vajjon mit akarhat? De azért nagyon mutatta, hogy örül. Megcsókolta a vendégét és még furcsább bizonytalansággal állapította meg hirtelenségében, hogy az nem csókolja vissza. Szándékosan kerülte, hogy ezt valahogy észre vegye. Isten hozott lelkem: mi jót hoztál? tedd le a kalapodat…

Bánkyné közbevágott:—Hadd el, Mici, fölösleges, hogy nekivetkezzem, azért jöttem ilyen korán, mert biztosítani akartam, hogy egyedül legyek veled; ilyenkor még nem jönnek látogatóid és én háborítatlanul óhajtottam egy félórácskát lefoglalni az idődből. Hanem ha megengeded, leülök, így ni.

Tiszta, egyenes tekintetét Mariettára szögezte, aki majdnem zavartan ült le vele szemközt. Vajon mit akarhat? kérdezte újra hangtalanul.

—Látod, Mici, én olyan asszony vagyok, akinek ami szívén, az a száján; az én egyszerű polgárias életemben nincs nekem szükségem kertelésre, virágnyelvre, diplomatizálásra; veled is eszerint beszélek; de kérlek, mondd meg a szobaleányodnak, hogy ne engedjen be addig senkit sem, amíg én itt leszek s aztán… jó lesz, ha őt is eltávolítod, fölösleges volna, hogy hallgatódzék.

Marietta szorongást érzett; szótlanul kelt fel és kiadta a parancsot a cselédjének; amikor visszajött, zavartan mosolyogva mondta: szinte megijesztesz, olyan ünnepies vagy…

Bánkyné úgy tett, mintha nem is hallaná ezt a megjegyzést. Mindjárt rátért a dolgára, ami idehozta.

—Nézd Marietta, annyi az egész, hogy megakarlak kérni: hagyj békét az uramnak!…

Ezt a szót, hogy „kérni”, olyan nyomatékkal mondta, hogy szigorú parancsnak is beillett.

Marietta felugrott. Bánkyné nyugodtan emelte fel a kezét s leintette. Ne izgulj, kérlek, én nem beszélek a világba; elhiheted, hogyha erre a lépésre rászántam magamat, akkor tudtam is, hogy mit csinálok. Az uram udvarol neked és te szívesen fogadod… De ez még hagyján volna, én ösmerem Dinit és apró csélcsapságaival nem törődöm; hanem most nagyobb dologról van szó. Dini szerelmes beléd, ez idő szerint komolyan szerelmes és ez már baj, az olyan nagy gyermek, amilyen ő, nem tud magára vigyázni és ha tűzzel játszik, könnyen megégeti magát. Ezt én nem akarom, nem engedem; nekem ő a legnagyobb gyerekem és én vigyázok rá.

Marietta-asszony ezalatt kissé összeszedte magát, az arcára elbizakodottság tolakodott egy kis sértődöttséggel párosultan.

—Nagyon különös, édes Juliska, hogy így beszélsz velem, nem tudom honnan állapítod meg olyan bizonyossággal, hogy az urad udvarlását ”szívesen” fogadom, tudtommal sem az övét, sem a másét nem veszem komolyan, ha neked nem tetszik, hogy a társaságomat néha tán keresi, tégy róla tetszésed szerint, lekötelezel vele.

—Hisz éppen ezt cselekszem Mici; a tetszésem ebben a dologban az, hogy te magad távolítsd el a közelségedből, mert te vonzottad oda annyira. Vonzottad lelkem, tudatosan; eleinte talán csak kacérúl, később veszedelmesebben. Mert te is, mintha kitüntetnéd Dinit és ettől ő egészen megbolondul. Lásd fiam, te talán nem gondolkodtál még azon, hogy mi lehet ennek a vége. A férfi, ha így elveszti a fejét, minden ostobaságra kész a „szerelméért”; történhetnek olyan dolgok is, hogy annak következtében mink—ő meg én—elszakadnánk egymástól; hát lelkem, arról én teveled nem beszélek, hogy nekem ez mi lenne; de hogy őneki mi lenne, azt szívesen megmondom. Az lenne. Mici, hogy az első időkben csak én lennék közülünk, hármunk közül, boldogtalan, no meg a gyermekek is, akik az apjukat vesztenék el; de csakhamar elmúlnék a ti számotokra minden jó és keserves megbánást ereznétek; hisz te nem az vagy, aki, ha Dinihez hozzámennél—mert reménylem, ez magától értendő—örökre beérnéd az ő kevés változatosságot igérő lényével. Az sem vagy, aki gondját tudnád és akarnád viselni, pedig hidd el, erre szüksége van; még az ingét is én adom ki neki reggelenkint; a nyakkendőjét én kötöm meg; a kávéját én töltöm a csészéjébe; a dolgaira és figyelmeztetem; arra én vigyázok, mit szabad neki enni, hogy el ne rontsa a gyomrát; ha mégis elrontja, én ápolom; a harisnyáit én stoppolom; ha nincs otthon, én lesem virrasztva, amíg csak meg nem jön; az ágyát én vetem meg; amikor rosszkedvű én igyekszem felvidítani, a gyerekeit én nevelem; mert ő csak szeretni tudja őket, de nevelni nem; a, garast én verem a fogamhoz, hogy semmiben se legyen hiba, hiány vagy rendetlenség; a számlákat én őrzöm, én is fizetem ki, a szabójával én alkuszom; a ruhája szövetét én választom; a cseléddel én pörlök, ha kell s én is fogadom fel; őrzöm testi-lelki egészségét; keresem a kedvét mindenben; kényeztetem, mintha királyfi volna; tűröm a szeszélyeit, pedig vannak! Lesem a gondolatát, az izlését, a kedvét; körülötte vagyok mindig, amikor nem lát is; magamra vállalok mindent ami izgatná, bántaná, bosszantaná, és ha kellene megvédelmezném mindentől ami fenyegeti, legyen az akármi; kikaparnám a szemét annak, aki bántja; megfojtanám azt, aki szerencsétlenné teszi; én az édesanyja is vagyok nemcsak a felesége. Tudnál-e te ez lenni. Mici? tennéd-e mindezt érte könnyen, szivesen, jókedvvel, fáradhatatlanul, boldogan, panasz nélkül, egész odaadással, az életed egyetlen céljaképen? Mert ha tudnád és ha akarnád is: akkor, de csak akkor beszélhetünk arról, hogy én a kedvedért félreálljak. Diniért, az ő boldogságáért, még azt is megbírnám tenni, hogy odaengedem neked, tedd boldogabbá, mint mellettem lehetett; én bizony a feleségi mivoltom mellett nem lehettem csupán csak a szeretője; ez, úgy lehet, hibám; de nekem is vannak igényeim s én amazt választottam, már ez így van; így volt vagy tizenöt esztendőn át; most te esetleg végkép felforgathatod; de vigyázz! gondold meg, jól gondold meg, mert ha boldogtalanná teszed Dinit, akkor velem gyülik meg a bajod, édesem, tudod, én nem tréfálok. Ezt akartam neked most elmondani. Én nem tudom egészen bizonyosan, hogy is vagytok egymással, pontos adataim nincsenek, de vannak jelek… én ösmerem az uramat… minden gondolatát kitalálom; mint feleségnek, vannak jogaim, mint olyan feleségnek, aki az urára vigyáz és akinek ez már azért is kötelessége, mert az ura nem tud magára vigyázni. Egyszóval: én levelekre akadtam—nahát megvallom—kerestem ezeket a leveleket is, mint minden egyebet. Lásd, Mici, elpirulsz, érzed az igazamat; nem kínozlak tovább, mindent elmondtam, megértettél reménylem. A többi tőled függ. Gondold meg jól. Én nyugodtan várok.

Felállott. Könnyedén bólintott a fejével. Ez volt a búcsuja. Most már nem tartotta szükségesnek sem a kézfogást, sem az ölelkezést.

Marietta mereven, halványan nézett utána. Zúgott a feje. Tele volt aggodalommal, rémülettel. Elgondolta másodpercek alatt, hogy minő sors várna rá a Juliska helyén. Dadájává kellene válnia egy felnőtt embernek, egy vén gyereknek. S ha nem birná el, akkor ez a makacs asszony még valami bolondot követne el. ettől kitelik. Megborzadt.

Hamarosan az íróasztalkájához futott, kapkodva írta meg a levelet Dininek, még meg sem szólította benne.

„Bocsásson. meg a könnyelműségemért,—írta—nem volt szép játék, de csak játék volt. Hisz’ én már menyasszonya vagyok valakinek. Felejtsen el végképen. Még ma elutazom.”

Egy szó sem volt ugyan igaz a meny asszonyságból, de hatásosnak gondolta, azért füllentette.

Sőt még csak el sem utazott.